Fekete Angyal

Hideg, téli nap volt. A természet fehérbe öltözött. A hó még mindig óriás pelyhekben hullott. A szél is fújdogált. Mona vörös szemekkel ül az ablakkal szembeni fotelben. Lábát felhúzta, hideg kezeivel magához szorította. Állát a térdén nyugtatva nézte az elmúló tavaszt, nyarat és az őszt. Szeme sarkában néha megjelent egy-egy csillogó könnycsepp. Vörös haja ázott a könnyek hadától. Szipogva letörölt egy előbukni készülő cseppet. Nagyot sóhajtott, felállt, majd az ablakhoz lépett. Kezével megtámasztotta magát az ablak párkányán. Ahogy lélegzett, a pára az üvegre tapadt. A szomszéd szobából a teafőző egyenletes hangja hallatszott át, de azon kívül minden csendes volt. Kinn minden igazán csendben volt.  A szokásos kutyaugatás is elmaradt. Mona nézte a fák csupasz ágait, ahogy küzdenek a hó súlya alatt. Tekintete a virágoskert felé meredt. Pár hónapja még teli volt szebbnél szebb virágokkal. Most pedig csak egy fehér lepel fedte az ágyást. Szomorúan eltűrt egy tincset a füle mögé. Behunyta a szemét és gondolata a múltba tekintett. Látta a tavaszt, mikor minden újjáéledt, a nyarat, mikor minden idejét a kertben töltötte, az őszt, mikor megfigyelhette a levelek harcát az idővel. Egy hangos koppanás visszaráncigálta őt a valóságba. Dühösen elnyomta magát az ablaktól és csoszogva elindult a konyha felé. Ahogy benyitott a helységbe, dermesztő szellő ölelte körbe selymes testét. Összerezzent. A szél kivágta az ablakot. Áthajolt a mosogató felett és bezárta a nyílászárót. Megfordult, hátát a hűtőszekrénynek támasztotta. Kezét a mellén összekulcsolta és várta, hogy kész legyen a tea. Amint úgy vélte, hogy teljesen elkészült, elővett egy bögrét és öntött magának. Visszament a szobába és újra leült a fotelba. Fázósan összehúzta magán a pulóvert. A gőzölgő tea kissé felmelegítette a kezét és a lelkét is. Valahogy most nem kívánta a citromos teát, így lerakta a bögrét a fotel melletti dohányzóasztalra. Szabadságra vágyott. Kiment az előszobába, felvette kabátját és a csizmáját. Sapkát húzott a fejére. Kinyitotta az ajtót. A szél meglebegtette a sapka alól kilógó haját. Elmosolyodott. Szerette a természetet. Mégha ilyen cudar, akkor is. Kezét zsebre dugta és kiballagott a közeli erdőbe. A szél egyre erősebben fúj, a havazási is intenzívebb lett. Szemét már alig bírta nyitva tartani a széltől. Úgy gondolta, ha besétál az erdő közepére, akkor ott kevésbé fog fújni. Így hát végigsétált pár ösvények és az őzek által kitaposott utakon. A havazás kezdett alább lenni. A szél is egyre nyugodtabb lett. Elérte a kis fakuckót, melyet gyerekkorában annyiszor látogatott. Belökte az ajtót és nekidőlt a falnak. Közül nézett. Az ajtóval szemben volt egy fa asztal mellette egy pad. Ezt a kunyhót az eltévedt vadászoknak építették, még jó régen. A lány tudta, hogy erre nem járnak vadászok, így ő szokott ide jönni. Leült a padra és összedörzsölte kezeit. Fáradt volt. Eldőlt a hideg fán és behunyta szemét. Álmodott. Az őszi erdőben járt, mellette őzek futkostak az ösvényen. Egy hangos vadlúdcsapat jelezte, hogy közeledik a tél. Hirtelen egy róka futott át előtte. Felébredt. Hangos reccsenéssel befordult az ajtó. A szél újra fújni kezdett. Kilépett. Hunyorogva figyelt egy sötét foltot a fák között. Először azt hitte, hogy egy szarvas, de rájött, hogy nem az. Ennek a lénynek szárnyai voltak. A lény egyik kezével a földön támaszkodott, a másikkal a sajgó fejét fogta. Majd felegyenesedett és Mona felé fordult. A lány összerezzent. Hiszen ez egy angyal! Fehér szárnyai csapzottak voltak, pár angyaltoll kihullót belőlük. Nagyon emberien nézett ki. Fekete pólót és farmert viselt. Keskeny arcát fekete és szőke bozótos haj keresztezte. Magas volt. Kezét kinyújtotta Mona felé és intett neki, hogy menjen közelebb. A lány engedelmeskedett és lassan odalépett hozzá. Ahogy közelebb ért, kivette a vonásait. Nőies arca volt, mégis férfi. Sovány teste törékenynek hatott.
- Mona. –szólt az angyal csengő hangon. Határozott volt. Mona szemei elkerekedtek. A lény ölelésre nyújtotta karjait. –Gyere!
Ahogy a lány megérezte a férfi erejét és boldogságát, sírva futott oda hozzá és átölelte. Az angyal lágyan átölelte, haja eltakarta a lány arcát. Mona sírt. Az angyal simogatta a hátát. Szárnya gyengéden átfogta őket. A szél most körülöttük fúj, a havat magával ragadva. A fiatal felnézett. Elmosolyodott. A küldött kedvesen visszamosolygott neki.
- Biztos szeretnéd? Ha most megteszed, soha többé nem jöhetsz vissza a Földre. –kérdezte az angyal. A lány magabiztosan bólintott, majd átkarolta a lény derekát és mellkasára hajtotta a fejét. Szorosan ölelték egymást. Majd minden fehér lett. Mona többé nem ember volt, hanem angyal. Itt hagyta a valódi életet, hogy küldöncként éljen tovább. Ő úgy gondolja, hogy jól tette. Az angyal is így vélte.