Ajtócsapódást hallottam. Kimentem a lépcső tetejére és Billt kerestem.
-Bill, ki volt?- kérdeztem kiabálva. Nem kaptam választ. Lementem és kinéztem az ajtó melletti ablakon. Bill állt háttal és pár emberrel veszekedett. Kamera volt az egyiknél. Billen még hátulról is látszott, hogy ideges. Gyorsan felfutottam. Megint ajtócsapódás.
-Ezek….. ahh utálom!- mondta nagyon dühösen, amint a lépcsőn jött fel.
-Ki volt?- kérdeztem. Leült mellém és átölelt.
-Már megint ezek a tévések. Annyira elegem van belőle, hogy nem hagynak magánéletet nekem. Múltkor is… Elegem van.- panaszolta. Szorosabban magamhoz húztam. Pár percet így, összeölelkezve töltöttünk. Majd elment. Lement a konyhába és telefonált. Hallottam, hogy valakivel veszekedik. Hátrafeküdtem az ágyra és gondolkodtam. Az élet! Néha igazságtalan, néha viszont segít rajtad. De vajon milyen a holnap? Ezt előre sose tudni! Ezen gondolkodni nem érdemes, de lehet. Elővettem a titokzatos fényképet. Nézegettem. Megvan! Ez én és Bill vagyok! Biztos akkor készült, amikor utoljára láttuk egymást. Hu, jó régen volt az már. Igaz nem az utolsó találkozás volt, hanem egy kiskori kirándulás képe. Bill lépett be az ajtón.
-Na rájöttél valamire a képpel kapcsolatban?
-Hülye kérdés. Persze. Amint látod egy kiránduláson készült, sztem a Balatonon. Ez a picuri gyerek, aki még ennél is kisebb volt akkor az te voltál. A másik én voltam. Hát igen. Nem mindig te voltál a nagyobb. – válaszoltam. – Amúgy kit hívtál?
-Csak Tomnak szóltam, hogy szerintem jöjjenek haza. Úgyis mindjárt megszállnak minket a paparazzik.- mondta Bill.
-Na azért nem ilyen komoly a helyzet. Nem akarnak megölni minket.
-Lehet, hogy igazad van…- mondta és ledőlt mellém. Átölelt és elkezdett csikizni.
-Neee, Bill ! Neeee…. Haggyá!
-Nem úszod meg ilyen könnyen!- mondta és tovább kínzot.
Hát igaza volt. Már a földön feküdtem úgy kínzott. Aztán abbahagyta és megcsókolt. Kulcs csörgés hallatszott kintről. Gyorsan lehámoztam magamról Billt és lefutottam a konyhába. Bill jött utánam. Ő leült a nappaliba és bekapcsolta a tévét. Tom, Gustav, Georg és Caro jöttek be nevetve.
-Gyerekek, hoztam filmeket! Tévé bekapcs, ha még nincs, de amint látom, már elkéstem.- mondta Georg. Lehuppantak Bill mellé és betettek egy filmet. Valami vígjáték volt. Arról szólt, hogy családok egymás ellen harcoltak. Nekem már nem jutott hely, ezért a kanapé elé ültem. A többiek majdnem szétröhögték a fejük, de nekem nagyon nem tetszett. Pedig egy humoros típus vagyok. Végül a telefonom mentett meg attól, hogy kikészüljek a srácok folytonos nevetésétől. Kimentem a konyhába, de Bill követett. Mint mindig, kihangosítottam.
-Hello! Szia anya!
-Szia! A segítséged kéne. Amerikába kell utaznunk, de Balázst (az öcsém) nem tudjuk magunkkal vinni. Tudnátok rá figyelni?
-NEM!-mondtam úgy ahogy még soha.
-Szerintem meg jó ötlet.- mondta Bill.
-Szia Bill, szóval kihangosítottál kislányom.
-Mint mindig anya. És, hogy jutna ide öcsi?
-Viktor úgyis meg egy lovat megnézni valahova a közeletekbe. Ő kivinné.
-És mikor?- kérdezte Bill.
-Holnap után.
-MI?? Na jól van nekem most van végem!- mondtam és majdnem lenyomtam, de Bill megfogta a kezem.
-Oké, akkor várjuk. Viszlát. –mondta Bill és letette. Én meg a konyhapultra dőltem, és a fejemet támasztottam.
-Mi a gond azzal, hogy az öcsédre kell figyelni pár napig?
-Majd meglátod. Többet gyerekek közé sem akarsz menni. Épp, hogy eljöttem otthonról, de már újra kezdődik. Folyton az lesz, hogy „kako, kako, kako”!- mondta már kissé hangosabban.
-Na jól van. Attól, hogy folyton kakaót akar itt még nem esik össze a világ. –mondta és megpróbált átölelni, de én elnyomtam magam mellől.
-A világ nem, de én igen.- és bedobtam a durcást és felmentem a szobámba. Magamra zártam az ajtót és lefeküdtem az ágyra. A fejem a párnába nyomtam. Nem volt kedvem, sem élni, sem lélegezni. Most újra marad az a kevés 2 óra alvás, és hogy öcsi folyton közénk fog bújni este. Már belegondolni is rossz.
-Basszus a lábam!- hallottam kintről Billt. Gyorsan odafutottam az ajtóhoz, de a kulcs nem volt a zárban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
