Nagyon megrémültem. Futás közben a faágak az arcomat súrolták. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy egyre nehezebb lesz a szívem. Soha olyan gyorsan nem futottam, mint akkor. Ebben a pár percben igazi sprinter lett belőlem. Ahogy arra a helyre értem, nem hittem a szememnek. Bill teste feküdt a földön, vértócsában. Odamentem mellé. Leguggoltam és a fejét az ölembe vettem. A haját simogattam és könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt.

-          Bill...nem teheted ezt velem...nem hagyhatsz itt minket ..- sírva könyörögtem neki. Megcsókoltam. Eszembe jutott, hogy ő elhozta a telefonját. Én persze nem. Hova is raktam volna egy kis szoknyában.. Tárcsáztam a mentőket. Elmondtam nekik, hogy hol vagyunk. A telefonos megnyugtatott, hogy 5 perc múlva ideérnek. Közben Billhez beszéltem.

-          Légy szíves ne hagyj egyedül ebben a szemét világban.- könyörögtem neki. Megfogtam a kezét. Messziről szirénák hangját lehetett hallani. Majd a mentőautó begurult mellénk. Egy fiatal nő és egy idősebb férfi szállt ki belőle. Egyik egyből Billhez lépett és a pulzusát kereste. A nő odajött mellém és átkarolt.

-          Jöjjön, majd a kolléga foglalkozik a barátjával. Én addig ellátom magát.- mosolygott rám kedvesen és az autóhoz kísért. Én mindig csak Billt figyeltem. Nem tudtam levenni róla a szemem.

-          Ugye túléli? Mondja, hogy nem hal meg.- kérdezősködtem.

-          Még nem tudunk semmit. Majd a kórházban. Rögtön indulunk.- a férfi hordágyon berakta Billt mellém. Újból megfogtam a kezét. Olyan rossz érzés volt, hogy a gyerekem apja nem biztos, hogy megéli a holnapot. Már tudom mit jelent, az a mondta, amit a bátyám szokott mondogatni. Az élet szar játék, de a grafikája nagyon jó. Sajnos ez most be is igazolódott. Néztem szegény Bill hófehér arcát. Olyan szomorú látvány volt. Lélegeztető gépre kötötték. Már alig volt szívhangja. Beértünk a kórház udvarára. A mentőautót már egy kisebb orvos csoport várta. Amint kivették az autóból, már el is tűntek a szemem elől.  Leültem az egyik padra. Bill telefonjával szókaroztam. Aztán rájöttem, hogy fel kéne hívni Tomot is. Tárcsáztam. Három kicsöngés után fel is vette.

-          Tom. Gyere most azonnal a kórházhoz! Most indulj el, azonnal! Majd elmondom, miért.- ennyit mondtam neki és már le is tettem. Köszönni sem tudott. A kezeim közé temettem az arcom. Sírtam. Pár perc múlva megérkezett Tom.

-          Hol van? Mi van vele? Jézusom, veled meg mi történt?- becsapta az autó ajtaját és futott hozzám. Leült mellém és átkarolt.

-          Velem semmi különös nem történt. Bill…Billel nem tudom, mi van. Nem mondtak semmit.

-          Gyere, menjünk be. Nagyon hideg van itt kinn, főleg éjszaka.

Benn megkérdeztük, hogy hol találjuk. Senki sem tudta. Aztán elhaladtunk egy műtő előtt. Sok orvos volt benn.

-          Gyere, üljünk le.- mondta Tom. Aztán Tom visszament megnézni, hogy mi is történik odabenn. Odamentem hozzá. A kezemet a vállára raktam, és én is benéztem. Akkor jöttem rá, hogy Bill fekszik a műtőasztalon.

-          Tom. Elmondtad Caronak?- elfordultam az ajtótól és megkérdeztem.

-          Még nem. Nem akartam felébreszteni. Meg amíg én se tudok mindent, addig senkinek se mondom el.- megfogta a vállam és visszakísért a székekhez. –Mesélj, hogy történt.

Elmondtam neki mindent, az elejétől a végéig. Átölelt és magához húzott. Az arcomat a pólójába fúrtam. Olyan jó illata volt. Az a szokásos Kaulitz-illat. A meleg könnyek sokasága folyt végig az arcomon. Majd elnyomott az álom.

Másnap arra ébredtem, hogy a székeken keresztbe fekszek és Tom sehol sincs. Nagy nehezen felállok és elindulok megkeresni őt. A kávéautomatánál meg is találtam.

-          Szia. Valami új? –kérdeztem álmosan és egy adag hajat simítottam el az arcomról.

-          Szia. Még semmi. De este nagyon sokáig műtötték. Ha gondolod, megkereshetjük a dokit.- mondta két korty kávé között. Én csak bólintottam. Majd elindultam egy kórterem felé. Út közben a földet néztem, aminek meg lett az eredménye. Nekimentem az orvosnak.

-          Bocsánat. Nagyon sajnálom. Véletlen volt. Tényleg nagyon sajnálom.- védekeztem. Rám nézett és elmosolyodott.

-          Ön Bill Kaulitz hozzátartozója? –kérdezte komoran, de a szemén ott volt még a mosoly.

-          Igen...ahogy vesszük. A barátnője vagyok.- válaszoltam.

-          Egyből gondoltam. A barátját mellkasba találták. Nagy szerencséje volt. Erős a szervezete, fel fog épülni. A műtét 4 órán keresztül folyt. Voltak komplikációk. Nem kell aggódni. Ha akarja, bemehet hozzá. De csak pár percre. Pihennie kell.

-          Köszönöm, de inkább a testvére hagy menjen be hozzá. Szólok is neki.- mondtam áll mosollyal az arcomon és futottam vissza Tomhoz. Olyan gyorsan futottam, hogy nem tudtam megállni. Magas sarkúban csúsztam végig a folyóson. Észrevettem magam előtt Tomot.

-          Tom! Tom, vigyázz!- kiabáltam rá. Erre ő megfordult és én meg nekiestem. Picit félreérthető eset volt. Gyorsan eltávolodtam tőle. Ő vágyakozva nézett rám.

-          Azt hitted mi? Billé az elsőbbség. Meg neked ott van Caro.- mosolyogtam rá. –Ja. Bemehetsz Billhez. Ott van a folyosó végén a szobája.- mondtam és a kórterem felé mutattam. Tom bólintott és megpuszilta a homlokom, majd elindult Billhez. Én még sétálgattam egy kicsit. Aztán visszasiettem Bill kórterméhez. Az ajtó ablakán keresztül Tomot láttam, ahogy az ágy mellett ül egy széken és Bill kezét fogja. A fekete hajú fiú pedig meg se mozdul. Picit elbambultam ezen a testvéri szereteten. Észre se vettem, hogy közben Gustav a vállamat fogja.

-          Jól vagy?- kérdezte halkan.

-          Persze. Bocs, mennem kell most.- mondtam és otthagytam. Hazafelé indultam. Végül úgy döntöttem, hogy gyalog megyek. Most mit csinálok? Mi lesz velem és a kiskölyökkel? Egyszerűbb lenne törölni az elmúlt 2 napot… De ez nem annyira könnyű. Most felejtenem kell! Ezen agyaltam. Mire hazaértem, már nagyon sok fajta gondolat cikázott az agyamban. Megálltam a ház előtt. Jól megnéztem magamnak a nagy világossárga falakat. Lehet többé már nem térek ide vissza. Bementem. Csönd volt az egész házban. Majd Caro száguldott le a lépcsőről.

-          Na végre! Mesélj, mi történt! Na, na, na???

-          Nyugodj le! Csak egy dolgot tudok mondani: én most örökre elmegyek ebből a házból!- kicsit durván hallatszott. Még én is alig tudtam elhinni, hogy ilyen határozottan és nyugodtan mondtam ki azt, amit soha eddigi életemben nem akartam kiejteni a számon. De most megtettem. Caro csak bámult.

-          Mi van? Neked agyadra fojt az a sok pia!

-          Nem tényleg elmegyek! Most azonnal!

-          És hova, ha megkérdezhetem?

-          Még nem tudom. Lehet, elmegyek Lara nagyszüleihez, lehet, bérlek egy házat… még nagyon nem tudom.- felmentem a szobámba. A lépcső tetején játszó öcsémet is majdnem feldöntöttem, úgy viharoztam be az ajtón. Gyorsan felkaptam egy bőröndöt és bepakoltam a cuccaimat.