Feltéptem a szekrény ajtaját és dobáltam ki a ruhákat a szoba közepére. Egy nagy kupac gyűlt össze, felkaptam és begyömöszöltem a bőröndbe. Az asztalomról felkaptam a nagyláncaimat, és a különböző kiegészítőket és azokat egy kisebb rekeszbe tettem. Aztán megtaláltam a régi fényképet rólam és Billről. Olyan régi volt, de most is könnyek szöktek a szemembe. Széttéptem. A darabokat az ágyamra szórtam. Most már kicsit higgadtabban, de még mindig mérgesen mentem ki a házból. Hívtam egy taxit. El akartam tűnni. El, minél messzebbre ettől a rossz világtól. Legszívesebben kitöröltem volna az összes emléket a fejemből. De ehez idő kell…nagyon sok idő. A taxi elvitt egy közeli hotelig. Kivettem egy szobát. Amikor beértem a szobába nagyon meglepődtem. Nagyon szép volt az a szoba. Citromsárga falak, narancssárga díszcsíkkal, nagy ablakok, régimódi berendezés. Minden ideális volt a felejtéshez. Ledobtam magam az ágyra. Nem tartott sokáig a gyönyörködés, mivel megcsörrent a mobilom. Tom hívott. Végül is felvettem.

-          Hol vagy? Bill felébredt és téged keres. Szerintem, gyere ide, amint tudsz.

-          Bocs, én többet nem fogok Billel találkozni. Elegem van belőle! Ja, és egy szoba felszabadult nálatok.- mondtam és letettem. Lementem a bárba. Leültem a pulthoz.

-          Szia. Hát te mit keresel itt?- szólalt meg valaki a hátam mögül. Ijedten hátrafordultam.

-          Jajj, Viktor, megijesztettél. Hogy mért vagyok itt? Azt nem ezen a helyen kéne elmondanom.

-          Kérsz valamit?

-          Csak egy narancslevet. –mondtam. Arra gondoltam, hogy végre valaki, aki tud segíteni nekem a felejtésben. Megittuk az italunk.

-          Melyik a te szobád?- kérdezte Viktor.

-          483-as. De minden szoba ilyen szép?- kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót. Viktor nyitott szájjal állt az ajtóban.

-          Hát az enyém nagyon más. Szerencsés vagy, hogy ilyen helyet fogtál ki. –mondta és ledobta magát a fotelba. Leültem vele szembe a kanapéra.

-          Na szóval, akkor miért is vagy itt? Nem úgy volt, hogy a srácodnál laksz?

-          De, úgy volt, csak szakítottam vele. Meg egyebek. – mondtam. Erre ő bólintott és közelebb hajolt hozzám. Kerek szemekkel néztem az arcát.

-          Viktor… csak barátok. Ahogy régen megbeszéltük.

-          Csak barátok…de olyan szép a szemed. Nem lehet ellenállni, csak úgy húz magával…

-          Na ebből most legyen elég!- mondtam és felvettem az egyik napszemüvegem. - Így már nem csinálsz semmi butaságot. –mondtam. Erre ő egy nagyot sóhajtott. Újra csörgött a mobilom.

-          Ahh, már megint. Basszus, még hányszor hív?- mondtam és felvettem. – Mondtam, hogy nem akarok veled beszélni!

-          Bocs, csak azért hívtalak, hogy az öcséd téged keres.

-          Jajj, bocs Caro, csak azt hittem, hogy Tom keres. Ezer bocs.

-          Jah, meg egy anyamedve. Na akkor átjössz érte, vagy én vigyem oda?

-          Megyek. Már indulok is, ha egy óriási nagy pióca nem szívná ki a szemet a helyéről.- erősen Viktor szemébe néztem, de ezt persze ő nem láthatta, mivel a napszemüveg eltakarta a szemem. Letettem.

-          Bocs, most mennem kell az öcsémért, de majd később még ugorj ide.- mondtam és kinyitottam az ajtót Viktornak.

-          Ok, értem a célzást. Majd még jövök. Hello!- köszönt el. Becsaptam utána az ajtót. Bekapcsoltam a tv-t.

-          Jajj, istenem már itt is csak ő folyik…- üvöltöttem. Hát persze, hogy a német Vivára volt bekapcsolva. És természetesen Tokio Hotel ment. De ez új klipp volt.  Leültem a földre a tv-vel szembe. Nem tudtam levenni a szemem a képernyőről. Pont a végére kapcsoltam be, de nem érdekelt. Gyorsan felpattantam és kikapcsoltam a készüléket. Felvettem egy fekete pólót és egy terepszínű, bő nacit. Elindultam Billék házához. Az utcán többen utánam fordultak, csak azt nem tudtam, hogy miért. Lehet, hogy újra benn voltam a híradóban Billel együtt…vagy éppen még a 2 évvel ezelőtti hoteles dolog. Már megint. Csak Bill, Bill és Bill. Folyton rá gondolok. Kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat. Sétáltam tovább. Majd megálltam a ház előtt, amit többé sohasem akartam látni. De most muszáj volt. Bekopogtam. Georg nyitott ajtót:

-          Szia. Mi járatban?

-          Szia. Csak az öcsémért jöttem. –mondtam, a csakot hangsúlyozva.  Georg nagyobbra nyitotta az ajtót. Öcsi a kanapén ült és mesét nézett.

-          Szia Öcskös. Na gyere, megyünk haza.- mondtam és átöleltem.

-          ÖöÖö…Bill üzent valamit. Tess. –átadott egy papírdarabot. „Yo quere a Te”-ez volt ráírva. Összegyűrtem és betettem a zsebembe.

-          Én meg azt üzenem neki, hogy Yo No. És ajánlom, hogy jól add át neki.- mondtam fenyegetőzve. Felkaptam öcsit és a kis hátizsákját. Az ajtóig kikísért Georg.

-          Hülyébb nyelven nem tudnátok levelezni?- kérdezte.

-          A spanyol nyelv nem hülye, csak egyes emberek elrontják.- vágtam oda neki. El se köszöntem. 10 perc séta után visszaértünk a hotelbe. Felmentünk a szobába. Öcsi egyből leült a tv elé, és meseadót bámult. Én addig felhívtam anyuékat.

-          Szia anyu. Holnap viszem haza öcsköst.

-          Szia Niki. Hány körül értek ide?- kérdezte meglepődve.

-          Hááát…úgy dél körül. Bocs, leteszem, mert a tv-t szedi szét Balázs. Holnap találkozunk! Puszi. –rövid búcsúzkodás után végre letettem.  Kicsit játszottam Balázzsal, majd lefürödtem. Lefeküdtem az ágyra és tv-t néztem. Már megint Tokio Hotel ment. De most az esti híradóban.

-          Ezt nem hiszem el!- üvöltöttem. Hogy is hinném el. Benne voltam a tv-ben, ahogy Billel csókolózunk. És ez a saját házukban volt. De ki vette fel? Lehet, hogy követtek minket? Vagy folyton figyeltek?