Sötétség. Minden utazásomnál ez van. Dee… várjunk csak. Mintha szellőt is éreznék. Ez furcsa. Amikor utazok, mindig szélcsend és madárcsicsergés van. Kinyitottam a szemem. A látványtól belekapaszkodtam az első dologba, ami az alattam vágtázó hófehér ló nyaka. Lovaglok! Nagyszerű érzés. Az elmúlt 13 évben még lovat se láttam. Felegyenesedtem és mélyen beleültem a ló hátába. Mint egy jól belovagolt állat, lassított léptein.  Szőrén, kantár nélkül lovagoltam. A ló gyönyörű volt. Hófehér, sörény és farka kissé szürkés. A testfelépítéséből azt vettem ki, hogy egy arab kanca. Körbenéztem a terepen. Erdei út, széleit borostyán szegélyezi. Ismerős valahonnan. Megpaskoltam a ló nyakát. Csodás utazás után elértünk egy kovácsoltvas kapuhoz. Már tudom, honnan volt ismerős a hely! Hiszen ez a temető. A kapunál megállítottam a lovat és leszálltam róla. Megsimogattam a homlokát. Nagy levegőt vettem és kinyitottam a kaput. Lassan, mezítláb végigsétáltam az utón. A ló mögöttem lépkedett. Megláttam a kutat. Odaléptem mellé és belenéztem. Ez nem lehet! A saját testemben jöttem vissza! Csak az a különbség, hogy már nem 17 hanem 30 éves vagyok. Mennyire ugyanolyan vagyok. J Végignéztem magamon. Fehér nyári ruha volt rajtam. És a szárnyaim is megvannak! Lehet, hogy csak én látom, de akkor is elhozhattam magammal őket. Mondjuk, aki engem így látna, biztos ott maradna, ahol állt. Egy óriás angyaltollakból álló szárnyas lényt ki nem bámulna meg?!  A kanca mögém jött és megpiszkálta az orrával a hátam.
- Jó, megyek már. Csak azt tudnám, hova. - válaszoltam neki kedvesen. Elém jött és mutatta az utat. Elvitt egy márvány sírkőig. Elolvastam a sírfeliratot:
- Nikolett Tóth
1991-2008
A szívemben örökké velem maradsz!-Bill Kaulitz-Trümper
Mit mondhatnék, sírva fakadtam. Leküldtek ide és még a saját múltammal is találkoznom kell. Ez már több mint szemétség! Nem az, én szeretek az embereken segíteni, de akkor is. Leborultam a kőre. Kezembe vettem egy friss rózsát. Nemrég hozhatta valaki. Beleszagoltam. Ebben a pár másodpercben újra kitisztult az agyam. Teli erővel felszálltam a lóra és kivágtattam a kapun.  Nem én irányítottam az utam, a ló vitt. Végigvágtattunk erdőn, réten, utón. Majd egy ház előtt megállt. NaNeee! Még ezis? A főnők tényleg ki akar hozni a sodrómból? Végül is, ha ő kért segítséget tőlem, akkor miért vagyok ilyen? Kinyitottam a kaput, amit már sokszor tettem. Végigsétáltam a kerten. Nyihogás. Ahogy kiértem a ház mögé, egy másik épületet vettem észre. Onnan jött a hang. Beléptem. Lovak…méghozzá az enyémek. Gyömbér, és a többiek. A lovak hangos nyihogásban törtek ki. Elkezdtem csitítani őket. Majd kinyitódott mögöttem az ajtó. Egy fiatal lány lépett be. Szőke haja lófarokba volt összekötve. Csokoládébarna szeme nagyon ismerős volt.
- Jó napot. Segíthetek valamiben? –kérdezte félősen.
- Szia. Nagyon szépek a lovaid. A nevem Niki. –mondtam és odamentem hozzá kezet fogni. Ahogy közelebb értem hozzá, észrevettem, hogy ki ő igazából. A lányom! – Apukád itthon van? –kérdeztem.
- Benn van az irodájában. Bekísérjem?
- Köszönöm, nem kell. –mondtam, majd magamban hozzátettem: Talán még tudom, merre van.  Bementem a hátsó ajtón, ami a konyhába vezetett. Ismerős. Itt volt pár vicces helyzetünk. J(remélem emlékeztek…) A konyhából átmentem a nappaliba. Odamentem a tv melletti asztalkához. Képek. Egyiken a gyerekek, másikon hármasban ők. És volt még egy. Rólam készült az utolsó kép. Méghozzá a szülinapi bulimon készült kép, amikor lejöttem a lépcsőről. Mennyire fiatalos voltam…(xD). Felmentem a lépcsőn. Visszajöttek a régi emlékeim. A sok szép és rossz emlék. Végigmentem a folyosón. A végén balra fordultam. Megálltam az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem majd bekopogtam.
- Gyere!- hallottam bentről. Lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Megálltam az ajtóban. Bill az asztalánál ült és rajzolt. Fel se nézett, ahogy beléptem. Megköszörültem a torkom, erre egyből rám nézett. Nagyra nyitott szemekkel bámult.
- Niki? – felállt és odajött elém.
- Igen, én vagyok. –válaszoltam. Mosolyogtam. Ő pedig csak nézett rám, mint aki szellemet látna. Mondjuk, van benne igazság, mivel én meghaltam…
- Hogyan? Hiszen te meghaltál? –megfogta a kezem. Még mindig bámult… annyira idegesítő, ahogy így figyel. Le se veszi rólad a szemét, mert azt hiszi, hogyha elpillant rólad, egyből eltűnsz.
- Igen, meghaltam. De tudod, én oda fentre kerültem és hallották a kérésed. Engem küldtek le segíteni. Miben segíthetek? –mondtam mosollyal az arcomon. Látszott rajta, hogy nem érti. Átöleltem.  Ő is engem.
- Nem hiszem el… 13 éve itt hagytál és most egyszer csak megjelensz. Ez azért hihetetlen. –mondta 10 perccel később, mikor már „mindent” megbeszéltünk. Ült a kis székében én pedig az ölében. Pedig már nem vagyunk valami fiatalok…J
- Először én se hittem el, hogy ide küldtek. De most már mond el, mit kértél. –néztem rá komolyan.
- Azt kértem, hogy visszamehessek az időben. 13 évvel ezelőttre. Amikor még te is velem voltál. Most már tudom a jövőmet. Gyönyörűek a gyerekeim, de üres az életem. Egész nap itt kuksolok és rajzolok. A gyerekek vagy lovagolni vannak, vagy iskolában. Jó lenne visszamenni és megelőzni azt, aki megölt. Tényleg. Most meséld te el, hogy mi is történt valójában. –mondta és elmosolyodott. A találkozásunk óta először.
- Tudod, valaki bejött a szobámba és egy párnát nyomott a fejemre. Próbáltam leszedni magamról a kezét, de ő erősebb volt. Aztán már nem kaptam levegőt. A többi te is ismered.
- Igen, de nem tudod ki volt az a valaki? Igaz, nekem van egy sejtésem, de a rendőrség  sejtésre nem csinál semmit.
- Nem tudom én se. Talán Viktor. Ő volt az erdőben is… bármire képes az az alak.
- Hát ja. De visszatérve a kérésemre. Lehetséges? –kérdezte csillogó szemmel.
- Gyere, megkérdezzük. Egyedül én ebben nem tudok segíteni. – felálltam, megfogtam a kezét és magam után húztam. Kimentünk az udvarra. Alice épp Gyömbér csutakolta. Scott… Scott pedig valahol elvolt. Odamentünk a lovamhoz. Átöleltem a ló fejét és a fülébe súgtam. Majd hátrébb léptem. Erre ő elkezdett bólogatni, és felágaskodott. Megfogtam Bill kezét és behunytam a szemem. Valóság. Igen, újra itt lehetek velük a Földön. Újra a szeretteimmel.  Szél kerekedett. Halk csilingelő hangot hallottam. Majd egy csöndes robbanás. Csillámpor szállt mindenhol. (ugye milyen aranyosakat írok? a moziban ezt tök szépen meg tudnák csinálni) Kinyitottam a szemem.  A kórházban voltam.  Bill ült mellettem, kezében Scottal.
- Hány óra van? –kérdeztem és felültem az ágyban.
-  Fél 13. 16-kor hazamehetünk. Anyu már elrendezte a dolgokat. – megkönnyebbültem. Szóval akkor sikerült. Újra élek, újra Billel és újraindul minden.

Most döntsetek! Legyen még folytatás ezen kívül vagy ez elég volt? A kéréseket ide: tnzs@citromail.hu A témához azt írjátok, hogy Tiltott Szerelem. Köszike…