1 év múlva

-           Scott, ne!- szóltam rá a gyermekemre, de sajnos nem időben, így keletkezett a falon egy picike kék tenyérlenyomat.  Épp festettünk egy ajándékot apucinak (furi), amit majd elküldünk neki Amerikába. Én és Simone csak nevettünk a gyerekeken. Letettem az asztalra a kávéscsészét és odamentem a fiamhoz. Megtöröltem a kezét és adtam a buksijára egy puszit. Alice meg a cipőfűzőjével babrált. Már fel tudnak állni és már azt is mondják, hogy apa. Mindkettőjüknek ez volt az első szavuk. Leültem a gyerekek közé és megmutattam nekik, hogyan kell festeni. Scottot érdekelte is. Alice inkább velem akart játszani. Visszaültem a helyemre és az ölembe vettem.

-           A falat elintézem. Bocs. –mondtam Simonenak.

-           Nem kell. Legalább megmarad egy emlék a gyerekkorból. –válaszolt és mindketten nevettünk. Adtam a lányomnak egy játékpacit.

-           És milyen ötleteid vannak? Mármint, hogy szeretnéd meglepni a fiúkat?

-           Arra gondoltam, hogy kimennék én is Amerikába. Bár a gyerekeknek az lenne a legjobb, hogy itt maradnék. Megkérhetlek téged és Gordont, hogy amíg kinn vagyok, gondjukat viselnétek a gyerekeknek?

-           Hát persze édes. De aztán siessetek haza mindannyian. Már hiányoznak a fiúk.

-           Megígérem és köszönöm. Ha lehet, akkor most hazamegyek és összepakolok a gyerekeknek cuccokat. – mondtam, majd adtam Simonenak és a kölyköknek egy-egy puszit és kiszáguldottam az ajtón. Beültem a kocsiba és mentem pár utcát, mire odaértem a házunkhoz. Nem rég kezdtünk el építkezni, de a ház már lakható. Csak a festés kell és egy kis kertrendezés. Igazából majdnem az egész napunkat a fiúk szüleinél töltjük, mert otthon a munkások dolgoznak. Mára éppen nem volt munkájuk, de a tegnapi ásások helyei még meglátszottak. Az autóbehajtót csináltuk egészen hátra, a garázsig. Lefékeztem a ház előtt, becsaptam magam mögött az ajtót és beszaladtam a házba.  Kivettem az ajtó mögül a kis bőröndöt és felvittem a gyerekek szobájába. Beleraktam pár cuccot, majd visszavittem az előszobába. Gyorsan felkaptam az ágyukból a kis alvókájukat és levittem a csomagot a lépcsőn. Raktam egy kis kosárba csokikat és egyéb finomságokat, amiket a kölykök nagyon imádnak. Elővettem a saját, utazótáskámat és beleraktam a fiókom nagyját. Kinyitottam a szekrény és fogasostól beleraktam pár ruhát. Körül se néztem, beledobtam pár magas sarkút és egyéb cipőt. Felkaptam a fésülködő asztalról egy sötétbarna kerettel körülvett képecskét és a táska egyik kis zsebébe csúsztattam. A gyerekek voltak rajta, az apjukkal és a nagybátyjukkal. Kihúztam magam után a házból a cuccokat és beraktam a csomagtartóba. Mielőtt még elindultam volna, felhívtam a repteret, hogy mikor indul legközelebb repülő Amerikába. Szerencsémre 2 óra múlva indul egy, azt pont elérem, így foglaltam rá jegyet. Megnéztem a visszapillantóban a hajam, kicsit megigazítottam és elindítottam az autót. Megengedett sebességgel odaautókáztam Simone-ékhoz. Bár nagyon sietni akartam, de nem akartam törvény sérteni =).  Megérkeztem, kiugrottam a járműből és kivettem a cuccokat. Gyorsan bekopogtam, beadtam a ruhákat és már száguldottam is tovább. Út közben felhívtam néhány embert. 1 óra múlva már épp leparkoltam az autóval a reptér nagy parkolójában. Nagyot sóhajtva felnéztem az égre, ahol éppen egy nemrég felszállt repülő ment úticélja felé. Hamarosan én is ott fenn leszek. Gyors léptekkel elindultam a váróterem felé. Amikor a terem elé értem, sok ember összenézett és suttogott. Tudtam miről van szó, így igazán nem érdekelt, inkább csak mosolyogtam.  Betoltam a nagy üvegajtót és megcsapott az izgalom. Sok ember szaladgált fel-le a teremben, volt aki ketrecet húzott maga után, amiben a kis állatkája volt. Valaki a gyerekét kergette, mások aludtak a padon. Odamentem a jegykiadóhoz és bemondtam a nevem és a járatszámot. Ők mosolyogva kiadták a jegyeket. Hamarosan New Yorkban leszek és újra találkozok Billel. Leültem az egyik padra egy kislány mellé. Körülbelül úgy 13 éves lehetett. Szóval 5 évvel fiatalabb nálam. Idegesen elővettem a csörgő mobilom a táskából, mire ő rám nézett. Felvettem a telefont.
- Szia!
- Szia Tom! Jaj, annyira jó most hallani téged. –mondtam neki boldogan.
- Mesélj, kiscsaj, mi van otthon?
- Hát semmi különös. Amúgy mikor érkeztek New Yorkba?
- Azt hiszem 3 nap múlva. Miért kérdezed?
- Egy barátnőm el szeretne menni a koncertre, csak senki se mondta meg neki pontosan az időpontot.
- Oké. Hamarosan otthon leszünk, szóval nemsokára látjuk egymást. Majd még hívlak, csak mindjárt kezdődik a próba.
- Rendben! Szia!
Még annál is hamarabb fogunk találkozni, mint gondolod- gondoltam. A kislány még mindig engem nézett. Kedvesen rámosolyogtam, mire ő szégyenlősen elfordította a fejét.
- Szia, Nikolett Tóth vagyok. - mutatkoztam be neki.
- Szia. Tudom. Én Mirabella Berger vagyok. Hova mész? –kérdezte a lány érdeklődően.
- Hát tudod, titkos küldetésen vagyok. Meglepetést szeretnék okozni egy embernek.
- Na de mégis merre mész? –kérdezte immár teljesen felé fordulva.
- Najó, de senkinek egy szót se. New Yorkba megyek a férjemhez. –súgtam a fülébe. Ő mosolyogva nézett rám, a szeme csillogott a boldogságtól.
- Én is oda megyek. De úgy tudom, hogy csak 3 nap múlva lesz koncertje Billnek NYC-ben. Hogyhogy most mész?
- Nos, mára tudtam jegyet szerezni. Csak nem rajongó vagy, hogy ilyen pontosan tudod?
- De, az vagyok. Kár, hogy nem lehetek ott a koncerten. Igazából rokonokhoz megyek, de nincs kedvem. Jó lenne élőben látni őket. –mondta szomorúan, immár elfordított fejjel.
- Melyik a te ülésed? Remélem, egymás mellett leszünk. –kérdeztem tőle, hátha fel tudom víditani.
- A C12-es.
- Milyen szerencse. Az enyém meg a C11-es. Akkor tényleg egymás mellett ülünk.
- Komolyan? Olyan sok mindent mesélhetnél nekem! –fordult újra felém.
Sokáig elbeszélgettünk, alig vettük észre, hogy eltelt fél óra. Mindketten feladtuk a csomagjainkat és felszálltunk a gépre. Helyet foglaltunk egymás mellett. Mirabella nyüzsgő természete levett a lábamról. Annyira hasonlított rám. Én is ilyen voltam ennyi idős koromban. Sok mindent kérdezett, de leginkább a családi élet egy sztárral érdekelte. Sok mindent meséltem neki. Úgy másfél óra múlva már nem volt beszélgetési témánk, így ő zenét hallgatott, én pedig olvasgattam a legújabb lovas könyveket. Mire végeztem a könyv felével, Mira elaludt, de még mindig bömbölt a fülében a rock. Levettem a fejéről a fülhallgatót és kikapcsoltam az MP3-ját. Olvasgattam tovább. Az ég egyre sötétedett. Mira még mindig aludt. Én már végeztem az első kötettel, így rendeltem egy kis narancslevet. Kémleltem az eget. Ilyenkor olyan szép. Lenéztem a föld felé. A kis házak, most még kisebbek voltak. Csak világító foltokat láttam. Megláttam a repteret. Nagy kifutópályája sorban ki volt világítva. Felvillant az öv bekapcsolását jelző gomb. Bekapcsoltam az övem, szerencsére Mira ki sem kapcsolta. Felébresztettem a lányt. Mosolyogva vette tudomásul, hogy hamarosan leszállunk. Pár perc múlva már szálltunk le a gépről. Végigmentünk a folyóson.
- Mira. Megadod a számod? Ha akarod, megszervezek egy találkozót a fiúkkal.
- Hát persze. – lediktálta a számát, közben én beírtam a mobilomba. Mosolyogva elköszöntünk. Ő ment a rokonokhoz, akik már várták a csomagkiadónál, én pedig fogtam egy taxit. De egy se jött. Így vártam egy kis időt. Végül megállt előttem egy szürke Opel. Mira kinézett a hátsó ülés ablakán.
- Gyere, elviszünk. Bár szeretném, ha nálunk szállnál meg.
- Rendben. – mondtam mosolyogva. Más választásom nem is volt, emrt különben sétálva kellett volna elmennem az első hotelhez.
- Jó Napot. –köszöntem a két, idősebb nőnek. Ők is hasonlóképpen köszöntek. Az autóban előjöttek a dolgok, hogy hogyan találkoztunk Mirával és, hogy miért utaztam ide.
- Igazából titok lenne, de Mira már tudja. Egy közeli rokonomat szeretném meglepni. – szerencsémre Mira elmondta, hogy ők nem ismerik annyira a Tokio Hotel-t, így nem kell félnem, hogy rám másznak. Bár Amerikábam még azt se tudták annyira, hogy Billnek gyereke van és kitől. Szóval itt még meglehetősen szabadon mozoghattam.
Pár óra utazás és faggatás után befordult az autó egy kavicsos útra. Mirára néztem, akinek az arca ragyogott az örömtől. Kinéztem az ablakon. Egy nagy farm terült el a földön. Óriási, fehér kerítéssel körülkerített karámok nyúltak messze a zöld füvön. Mosolyogva jöttem rá, hogy jó helyem lesz itt az elkövetkező napokban. Az autó lefékezett a főépület előtt. Kiszálltunk az autóból és kivettük a csomagokat. Érezte a friss levegőt, szinte olyan volt, mint az otthoni. Követtem Mirát a ház felé. Beléptem az ajtón és csodás látvány tárult elém. A falon lovak képei lógtak, a tapéta halványzöld színű volt. A kanapék sötétbarna bőrből voltak. Csodás volt a ház.
- Ez itt a nagynéném munkáslakása. Nem messze innen van a lovarda. Nem tudom, szereted-e a lovakat?
- Gyönyörű ház. És beletrafáltál, mert a lovakat nagyon is imádom. Ez egy tökéletes hely. –erre a lány mosolyogva behúzta a bőröndjét egy kicsinyke szobába.
- Ez az én szobám. Vagyis a vendégszoba, de mivel csak egy van, így te is velem leszel. Remélem nem baj.
- Dehogy. Mindig jó barátokkal lenni. –válaszoltam és leültem az egyik ágyra. – Nos, ha nem baj, ezt az ágyat én kérném.
- Rendben. Azon úgyse szokott senki se aludni. Csak néha, ha valaki jön hozzánk. – mondta és elkezdett kipakolni a táskájából a szekrénybe. Én letettem a táskámat az ágy mellé, és átöltöztem.

-           Szerintem ne vegyél fel ilyen ruhát. –mutatott az egyik kedvenc ruhámra  Mira. – Első dolgom lesz, hogy megyek, megnézem a lovakat és segítek elrendezni őket.

-           Oké. Van itt egy felsőm, amit leginkább lovagláskor használok, de lovaglónadrágot nem hoztam. Olyasmit se, amit használhatnék annak. úgy volt, hogy hotelbe megyek, ott meg nem kell semmi lovaglógatya.

-            Semmi baj. Várj meg, hozok egyet. Milyen méretű kell?

-            Azt hiszem 40-es. Bár nem tudom, itt hogy megy a méretezés. De ha van, akkor 40-es jó lesz. – mondtam. Pár perc múlva Mira beszáguldott egy rakás nadrággal.

-           Mind 40-es. Azt mondták, hogy ezeket nem használják, mert kinőtték. Szóval bármelyiket felveheted. – dobta le mellém a kupac ruhát. Kihúztam a közepéről egy fekete, térdrészen merevített nacit. Gyorsan felhúztam magamra. Szerencsére jó volt méretben. Kicsit kopott volt, de éppen csak. Szóval nem nagyon. Tenyereimet összecsaptam és rájöttem, hogy cipőm sincs.

-            Mira, még egy probléma.  Csak magas sarkút hoztam és egyéb cipőt. Semmi kondi és csizma. – mintha tudná mire gondolok, egyből felugrott az ágyról és elindult újra a nappaliba.

-           Mekkora kell? –kiabált vissza.

-           38-39. Mindegy milyen típus. – válaszoltam. Alig, hogy kimondta, már jött is vissza egy csizmával, egy cipővel és egy fekete chaps-sel. Mosolyogva pillantottam a lányra.

-           Jaj, te. Azért nem kell ilyen segítőkésznek lenni.  – mondtam neki. Nagyot nevetett és a fejét rázta.

-           Nem azért. Csak szeretném, ha te is jól éreznéd magad. Na ha végeztél, akkor átkerekezünk a lovakhoz. –mondta és kiment a szobából. Felvettem a cipőt és a lábszárvédőt, majd kicsit megmozgattam benne a lábam. Sóhajtottam, majd kiléptem a szobából. Az ajtó túlsó részénél várt rám Mira és egyből elindultunk. Felpattant a bringájára és pedig hátulra. Végül úgy döntöttünk, hogy inkább én tekerek, ő pedig hátul utazik. Végül pár perc múlva odaértünk. Mira átvette a bicajt és beállította a tárolóba. Én addig át tanulmányoztam az istálló kinézetét. Kívülről gyönyörű volt. Rikítóan fehér volt a fala, a kapu körül felfutott a rózsa és egyéb futónövény. Óriási tömörfa ajtaja rémisztően hatott a világos épületen.  Színe teljesen elütött a falétól, mert ez majdnem fekete volt, bár inkább olyan sötét ódonfa kinézete volt. Igazából olyan harmonikus, nyugtató hatású volt az épület.

Mira hangját hallottam, mire visszatértem a jelenbe az álmodozásból.

-           Na, mit szólsz? Szerintem nagyon szép hely. –kérdezte mosolyogva a lány.

-           Gyönyörű. –válaszoltam lassan és halkan. Még mindig a szememet futattam végig a növényeken.

-           És ez csak egy istálló. A többi kicsivel messzebb van. Ez a lakóhelye a vemhes kancáknak. Itt igazából nem lesz sok dolgunk, csak ellenőrizni szeretnék egy-két dolgot. – ezzel beléptünk a nagy kapun. A nehézkes mozgású kancák kíváncsian dugták ki a fejüket a boxok ajtaja felett. Néhányuk nyerített, egyesek fáradtan nekitámaszkodtak a faszerkezetnek, de volt olyan is, amelyik szomorúan visszafordult. Mira rám pillantott és mosolyogva szaporázta a lépteit az istálló végébe. Elment a folyosó végére, majd visszaszólt.

-           Gyere! Ahogy látom, éppen ellés készülődik. Segíts, én addig szólok valakinek. – mondta, majd elfutott mellettem. Rémültem odalépdeltem a hátsó boxoz, ahonnan rémült és fájdalmas nyerítést hallottam. Átnéztem az ajtó felett és egy nyáripej kancát láttam az almon feküdni. A kanca szeme fehére csak úgy világított, szinte áradt belőle a fájdalom és a méreg. Amint meglátott, fenyegetően felém nyerített és a fogait mutogatta. Éreztem, hogy ez nehéz eset lesz. Halkan beszéltem a lónak, hátha segít. Kicsit ellazult tőle, mivel már nem próbált elkergetni. Elhúztam a reteszt, majd kitártam az ajtót. A kanca teste sötét volt a tajtéktól, a nyaka és lapockája már kezdett habozni. Lassan elindultam felé. Semmit se tett, így odaléptem a fejéhez. Párszor fenyegetően rám nézett, de nem tett semmit. Leültem a frissen felszórt szalmára és az ölembe tettem a kanca csatakos fejét. Füleit hátralapította, ami a támadás elő jele. Suttogtam neki és elkezdtem simogatni a fülétől az orráig a fejét. Ettől megnyugodott és megengedte, hogy érintkezzek vele. Letettem a fejét a szalmára és odacsúsztam a hátához. Az egyik kezemet rátettem a hasára, a másikkal pedig a farát simogattam. Éreztem, hogy egyre erősödnek a fájdalmai. Ahogy tudtam, az ellés közben lévő kancákon segít a masszázs. Így hát elkezdtem gyengéden masszírozni a feltehetőleges helyét a csikónak. Fejét idegesen húzogatta az almon farát ide-oda csapkodta. Hol lehet már Mira?- gondoltam magamban és folytattam a masszázst. A kancának alábbmaradtak a fájdalmai, így felállhattam és megnéztem, mi a helyzet a csikóval. Már láttam a kilógó patácskákat, de a feje még sehol se volt. Odamentem a ló fejéhez és biztattam. Amikor éreztem, hogy erőlködik, megnyomtam gyengéden a hasát. Sajnos ez se segített, így úgy döntöttem, kézzel segítem világra a kicsit. (tudom morbid és undorító, de csinálnak ilyet az emberek…és én is fogok majd… xD). Hátramentem a kanca farához és minden egyes nyomásnál meghúztam a csikó lábát. Pár másodperc alatt már kibújt a feje is. Felszakítottam a lepényt és ráfújtam a csikó fejére. Uram atyám, nincs rajtam kesztyű! Remélem nem lesz semmi baja a csikónak.- gondoltam. Innen már a könnyebbik része jött, szóval párat hátraléptem és hagytam, hogy a kanca maga végezze a dolgát. Elvarázsoltan álltam a boksz sarkába, a nyitott ajtó mellett. Hangokat hallottam a folyosóról, de nem törődtem velük. Néztem, ahogy a csikó kicsusszan az alomra és ahogy a fejecskéjét emelgeti.

-           Jézusom. Te segítettél neki? – futott mellém lihegve Mira. Megtámaszkodott az ajtóban. Én még mindig egy helyben álltam és a csikót figyeltem.

-           Csak egy keveset. Lenyugtattam és túljutattam a nehezén. Innen már minden az ő dolga. – válaszoltam szinte suttogva magam elé. Hallottam, hogy mögöttünk emberek csoportosulnak. Megfordultam és átmentem a folyosó másik végére. Mira leguggolt a kanca mellé és szelíden suttogott neki. Egy nehézkes fej borult a vállamra. Megszokásból odanyúltam és simogatni kezdtem. Végül rájöttem, hogy nem otthon vagyok és valaki más lovát jutalmazom. Hátrapillantottam és egy deres fej nézett vissza rám. Halk hangot hallatott, mire én elmosolyodtam. Annyira szép feje volt. A szügyénél hátranyomtam és benéztem a boxába. Hasa még nagy volt a tehertől, szóval még nem ellett. Viszont, ahogy hozzáértem a nyakához, éreztem, hogy teste tüzel. Odaléptem az egyik ismeretlen férfihez.

-           Bocsánat, de ennek a kancának vagy láza van, vagy ő is elleni fog pár órán belül. – mondtam neki angolul.  Erre a lovász belépett a kanca mellé és lehajolt. Benyúlt a hasa alá és felnézett rám.

-           Elleni fog. Megjelentek a viaszcseppek. Hozok egy kis almot. –mondta és elsietett a kapu felé. Nem sokkal később egy talicska szalmával ért vissza és ügyelve a sarkokra, egyenletesen elszórta.

-           Még nem is ismerjük egymást. Damien Swiller vagyok. –mondta és kezet nyújtott.

-           Én pedig Nikolett Tóth. –mutatkoztam be neki és kezet ráztunk.

-           Még nem láttam is soha se.

-           Mirabellával egy repülőn jöttünk. Nem jött taxi és felajánlotta, hogy szálljak meg itt. Aztán kijöttünk és felgyorsultak az események.

-           Hmm. Akkor isten hozta. Meséljen, hogy ment az ellés.

-           Köszönöm, de nyugodtan tegezzen. A kanca nyugtalan volt, de aztán masszázzsal és suttogással megnyugtattam. Aztán kicsit be kellett segítenem, mert nem akart kijönni a csikó feje. Épp, hogy csak kinn volt a patája, de nem jött tovább, így kihúztam a fejét és a vállát, aztán hagytam a dolgát végezni.

-           Köszönöm, hogy segítettél. Ő a park legértékesebb kancája és nem szeretnénk, ha valami baja lenne. Jó, hogy itt voltál. –mondta és odalépett az elléshez készülődő kancához. Kisétáltam az istállóból. Neki dőltem a kapu bezárt szárnyának és lecsúsztam a fűre. Csak bámultam magam elé és leforgott előttem az ellés. Eddig csak egyszer láttam ilyet, de azt is a boxon kívülről néztem… Mira szólalt meg a kapu mögül:

-           Niki, minden rendben?

-           Persze, csak sokan vannak benn és nem szeretném idegesíteni a lovakat.

-           Tudod mit? Átmegyünk az oktatólovakhoz. Aztán lovaglunk egyet. –megfogta a kezem és felhúzott a földről. Maga mellett tolta a bicajt és sétáltunk csöndben a közeli épülethez. Hasonló volt, mint az elletőistálló, csak a virágok tértek el. Belül teljesen más volt. A boxok kisebbek voltak és díszesebbek. Ahogy a folyosón lépkedtünk, megakadt a szemem egy magas, nyurga, sárság szőrű lovon. Ő szomorúan állt a boksz hátuljában és lógatta a fejét. Csettentettem neki a nyelvemmel, mire ő a fülét felém fordította és kicsit felemelte a fejét. Neki döntöttem a fejem a vasrudaknak és a lovat néztem. Ő a bús szemeivel engem méregetett. Ahogy végignéztem a testén, láttam, hogy semmi különösebb gondja nem volt a szomorúságra, biztos csak fáradt.

Mira mellettem állt és meglepetten nézte a lovat. Dörmögött valamit és ment tovább. Végül is én is követtem. Mira kiválasztott egy pej, félvér heréltet, én pedig egy foltos kancát kaptam. Feltehetőleg Paint fajtájú. Felszerszámoztuk őket és kimentünk a karámba, összeszokni a lovakkal. Az enyém könnyen ment, igazából mindent magától csinált.

-           Kimegyünk terepre? Úgy látom, már jól összeszoktatok. –ügetett mellém Mira.

-           Rendben, én benne vagyok. –válaszoltam és kinyitottam lóhátról a kaput és kimentünk karámból. Mirával egymás mellett mentünk, így tudtam, hogy merre mehetek. Elmentünk egy gyönyörű erdő felé, megkerültük, majd az erdőn keresztül visszamentünk a lovardába. Megtettük a fontos dolgokat és elmentünk pihenni. Épp az ágyon fetrengtem és egy újságot olvastam, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felpattantam és kikaptam a farzsebemből a mobilt.

2

2

-  

l