Ne játssz a tűzzel!

Kiskoromban mindig azt mondta anyukám, hogy ne szórakozzak a tűzzel. Lehet barát, de akár ellenség is. Ilyenkor csöndben, óriási figyelemmel ittam a szavait, jegyeztem meg mindent, amit mesélt. Azon gondolkodtam, hogy az ősemberek vajon miért ijedtek meg a tűztől? Hiszen olyan jó. A melegsége, a tisztasága és az, ahogy táncol az óriási lángja a kövekkel körülrakott helyen.  Én, a szöszi 10 éves kislány, sosem értettem meg, hogy miért hiszi valaki ártalmasnak ezt az elemet.

Aztán rájöttem, miért hajtogatta folyton ezt Édesanyám. Saját tapasztalat volt. A szobámban ültem, a gyufákat sorra húzkodtam át a dobozuk oldalán, onnan pedig kis füst kíséretében s szemem elé emeltem. Szívtam magamba a melegségét a tűznek, szinte megnyugtató volt számomra az egész. Néhány szállat nem hagytam végig leégni, meggyújtottam velük szépen sorban illatos mécseseket. Ködös szemekkel figyeltem, ahogy az egyik szál leég a végéig, kiesik a kezemből az elém készített vizes edénybe, ott pedig kis sistergéssel örökre elalszik. Újabb gyufa került elő a kicsike dobozból, pillanatokkal később már apró láng égett a végén. Hirtelen kivágódott a szemben lévő ablak, ijedtemben elejtettem a szálat és rohantam becsukni, mielőtt édesapám észrevette volna az udvarról, hogy megint mit műveltem. Visszafordulva rajongásom tárgyát nem láttam, pontosabban még jobban láttam, mint eddig. A kicsiny gyufaszál eltűnt az éhes lángok között, amelyek a szőnyegemből éltek meg és terjeszkedtek tovább. Megkövülten álltam ott, egy helyben, néztem a lángokat, amelyek lassan körbevették a szobámat. Már az ajtó félfáján kúsztak egyre feljebb, a világos fát, sötétté, szinte feketévé téve. Éreztem, hogy elönt a forróság, a tűz egyre közelebb jött felém is. A mezítelen lábamon éreztem, ahogy a meleg lángnyelvek puhán simogatják a fehér bőrömet, csöppet se volt rossz vagy esetleg kellemetlen érzés. Körbe vett a tűz, néhány felcsapó láng a szabadon a vállamra omló szőke hajammal kezdett ki. Teljesen elvarázsolt az érzés, ahogy nem csak egy kis láng ég, hanem az egész szobám. Soha nem voltam még olyan nyugodt. Már csak arra eszméltem fel, ahogy apum kiabál nem messze tőlem, bevágtat a tűzbe, felkap a két erős kezébe és kimászik velem az ablakon. Erőtlenül rogytam össze az udvarunk füvén, szememmel még mindig a tűzet kerestem, ami az ablakon csapott ki, úgy pusztította el a zsindelyes tetőt. Szemeim lecsukódtak akaratom ellenére, mintha kövekkel húzták volna le rájuk a fedelet.

Azzal a tűzesettel megváltozott az életem. Onnantól kezdve minden teljesen más volt. Édesanyám nem tudott kimenekülni. A pincében kereste a legjobb és legnagyobb üveg sárgabarack lekvárt, amikor észrevette a tűzet az ajtóban. Sehogy se tudott kijutni. A csodálatos tűz elnyelte őt örökre. Eggyé vált a földdel, eggyé a világgal. Édesapám azt vette észre, hogy különös fények terjengnek a szobámban, próbált benézni az ablakon, de zárva volt. Amikor észrevette a tűzet, egy kővel betörte az üveget, hogy a segítségemre siessen.

És nem állt meg ennyiben a változás. A tűz után pár hónappal szinte minden nap lázam volt. Apuval egyik kórházról jártunk a másikra, semmit nem tudtak tenni. Adtak lázcsillapítót, benn tartottak vizsgálatokra, hideg sóoldatos infúziót kaptam, jéggel teli kádba is ültettek már, de az sem használt. Azzal rémisztgettek minket, hogyha így marad a hőmérsékletem, akkor nem biztos, hogy megélem a 12. születésnapomat, mivel a szívem nem fogja bírni a megerőltetést és tönkre fog menni. Tévedtek.

17 éves voltam, amikor még egy „mellékhatás” előjött rajtam. Életem első szerelmével ültünk a parkban, az egyik eldugott padon. Az ölébe emelt, a hátamat cirógatta, én a rövid haját borzoltam össze. Csókolózni kezdtünk, ő rémülten húzódott el tőlem. Értelmetlenül néztem rá, ő egyre csak az ajkait tapogatta hosszú ujjaival.
- Mi történt? Durva voltam? – kérdeztem kétségbe esetten.
- Nem, dehogy. Csak… mintha megégettél volna. – válaszolta, a szemembe nézett és elvette a kezét a szájától. Amit akkor láttam, sose felejtem el. Ajkai halvány barna színűek lettek, megperzselődtek, néhol foszlott a bőr is. Gyengéden hozzáértem, mire Adam fájdalmasan felszisszentet és elhúzta a fejét. Az ujjamra néztem. Lefoszlott bőrdarabkák és vér. Rettenetes látvány volt az arca. Patakban folyt a megperzselt ajkáról a vér.
- Mi történik itt?! – kiáltottam fel és az égre néztem. Választ vártam a sok furcsaságra.

Tessék, elmúltam 19 éves. Még élek. Az orvosok megint tévedtek. Adam viszont nincs többé. Nem, nem szakítottunk, meghalt. Furcsa? Az. Első együttlétünk után rosszul lett, a láza felment elég magasra, nem is akart elmúlni napokig. Kórházba került, ahol próbáltak segíteni rajta. Adam anyja megutált, szerinte miattam volt rosszul a fia, én pedig egy boszorkány vagyok, aki valami rejtélyes betegséget ragasztott rá. És lehet igaza volt. Bármikor, amikor bementem látogatóba a barátomhoz, mindig akkor jött rá a lázroham. Szinte már féltem bemenni, ő viszont mindig erősködött, hogy menjek meglátogatni, nélkülem élni se tud. Aztán amikor a születésnapomon bementem hozzá, ahogy akarta, újra csókolóztunk. Adam rosszul lett, rohantam orvosért, ők viszont már nem tudtak segíteni rajta. Meghalt. A halál okáért a hosszan tartó, magas lázat hibáztatták, amitől a szíve feladta eddigi munkáját. Olyan szörnyű volt. Azóta mindenféle társaságtól távol tartom magam, nem akarok senkinek se gondot okozni.

Sajnos iskolába járnom kellett. Különc voltam, még a rockereknél is különcebb. Folyton kapucnis pulóvereket hordtam, amikkel az arcomat nagyszerűen elrejthettem. Szabad bőrfelület alig volt rajtam, mindent ruhával fedtem be. Még meleg időben is. A folyosón mindig gúnyoltak, kigáncsoltak, köpködtek utánam. Semmi együttérzés sem volt bennük Adam miatt, inkább még jobban ellenem fordultak, mert az anyja rám uszította őket. Épp gépészeti órám volt, amikor elromlott a hegesztőm, pedig egy fontos áramkört kellett volna beépítenem a kis szerkentyűmbe. Jelentkeztem, a tanár viszont nem vett észre. Így hát hátradőltem a székemen, kezeimet összefontam magam előtt és ritmust doboltam az ujjaimmal. Hirtelen ötlettől vezérelve feltoltam a munkavédelmi szemüveget a fejem homlokomra, lehúztam a bőrkesztyűt a jobb kezemről és koncentráltam. Hogy mire? A tűzre. Tűzet akartam szítani az ujjammal. Rázogattam a kezem a pad alatt, csettintgettem, megfeszítettem a mutatóujjamat. Semelyik se működött. Aztán ellazultam és a tűzesetre gondoltam. Egy apró sercegéssel később már aprócska tűz égett az ujjam végén, nem nagyobb, mint a gyertya lángja. Óriási mosoly ült ki az arcomra, amit a mellettem ülő Peter is észrevett és vállba bökött a könyökével. Ő volt az egyetlen olyan ember az iskolában, akivel szóba álltam, de ez is ritkán történt meg.
- Adel! Jön a tanár. – olvastam le a szájáról. Gyorsan visszaraktam a szemüveget a helyére, felkaptam a hegesztőt és úgy csináltam, mintha épp leraknám az asztalra, a művelet befejezése végén. Forgattam a kis fémlapocskát, méretettem. A tanár meg se állt nálam, szinte elrohant előttem. Tudja, hogy én mindig hibátlan munkát adok be. Szeretek bütykölgetni. Amint tiszta volt a terep, újra tűzet csiholtam az ujjaimmal és a fém huzal felé fordítottam. Az anyag lassan olvadni kezdett, cinkos mosolyra húzódott az arcom.
- Basszus Adel, mit csinálsz? – hajolt közel hozzám Peter. Ahogy meglátta, mit csinálok, vissza is ült a helyére, hátradőlve, tátott szájjal figyelte minden egyes mozdulatomat. – Wááów. – ennyit nyögött ki és megtörölte a homlokát. Figyelmemet másra összpontosítottam, a tűz elaludt, a fém pedig immár összeforrva feküdt az asztalomon. Vigyorogva rá néztem és az öklömmel megcsapkodtam a mellkasomat.
- Na, ki a mindent tudó? – hülyéskedtem, de ahogy megláttam az arcát, egyből elment minden jó kedvem. – Gondolom, arra vagy kíváncsi, hogy mi volt ez?
- Pon-tos-an. – szótagolta, még mindig leesett szájjal nézte a tananyagomat. Nagy levegőt vettem.
- Ez az, hogy én se tudom, mitől, de valahogy nekem mennek az ilyen dolgok is. Nehéz megmagyarázni és talán…
- Horler kisasszony és Schmidt! – hallottuk meg a tanár hangját, mire mindketten oda kaptuk a fejünket a tábla felé. – Talán az órámon nem beszélgetni kéne, hanem dolgozni. Ha készen vannak, kérem,  az anyagot mutassák be. Ha viszont még dolgoznak, akkor csöndben tegyék.
- Elnézést Herr Bergmann. – szólalt meg Peter. Jeleztem, hogy én kiviszem a munkámat, kinn, a terem előtt várok rá, majd ott beszélünk. Miután beadtam, kisiettem a wc-be, levettem a kesztyűmet és a kezeimet figyeltem.
- Szentséges Isten! Mi fog még rólam kiderülni?

Délután Peterrel sétáltunk a parkban, ahol Adammal sok időt töltöttünk együtt. Esett az eső, Peter nagykabátban is fázott, engem fűtött a belső tüzem. Leültünk az egyik ping-pong asztalra, csöndben figyeltük az iskolából haza rohanó alsós gyerekeket.
- Figyelj, elég furcsa volt az gépészeten. – fordult felém, meglepve a mondanivalójával.
- Tudod, Peter, ez még nekem is furcsa. Az előzményeket tudod, ezt most csak kipróbáltam, hátha összejön. Szerinted most is menne?
- Szerintem igen. Próbáljuk ki. – fordult felém egész testével, lábait felrakta az asztalra. Szembe helyezkedtem el, lábaimat törökülésbe felhúztam, bal kezemet bele helyeztem. Jobb kezemet az arcom elé emeltem, szemeimet becsuktam és a tűzre gondoltam. Petert hallottam, ahogy hátrább csúszik a kemény asztalon, aztán megrökönyödve felnyög. Lassan kinyitottam a szemem. A tenyerem közepén apró láng égett, táncolt a szélben. Mosolyogva figyeltem, ahogy egyre nagyobbra nő, már lassan kinövi a tenyeremet. Ezt a tenyeremet is belehelyeztem a lábaimmal képzett fészekbe, vártam, hogy mi történik. a Tűz lassan átkúszott a másik kezemre is.
- Nem fáj? – Peter csak ennyit kérdezett és közelebb jött. Áthúzta a kézfejét a láng fölött. – Nem is olyan forró. Nem tudod megcsinálni, hogy melegebb legyen?
- Megpróbálom. – jobban arra gondoltam, ahogy a szobám fala ég, ahogy az össze Barbie-babám műanyag feje elolvad. A tűz egyből kialudt, én pedig sírva rogytam a beton asztalra. Öklömmel a fejem mellett ütöttem azt, szinte vártam, hogy mikor esik darabokra. – Most…most nem megy. Sajnálom.
- Nem baj, nem kell sajnálni. Gyere ide, csajszi. – emelte fel a fejem a hideg kőről és magához ölelt.
- Te nem félsz, hogy megégetlek? Szegény Adammal és…és anyuval is mit csináltam. Nem akarlak téged is elveszíteni. – próbáltam rendesen beszélni, de a könnyek mardosták a torkomat. Felvettem gyorsan a kesztyűmet és még jobban belebújtam az ölelésébe.
- Dehogy félek, te senkit se bántanál komolyan. Majd figyelek, hogy ne tegyek olyat. Tudod, az ilyenek miatt nem menekülök. Majd megszokom. – mosolyogott rám és a hajamat simogatta. Az eső áztatott minket perceken keresztül, amikor a kezének mozgása abba maradt, felnéztem. Nem messze tőlünk egy kisebb punk banda sétálgatott.
- Remélem, nem akarnak belém kötni. – suttogtam.
- Ne félj. Itt vagyok. – szorított meg még jobban. De a srácok nem akartak elmenni, észrevettek minket, az egyik elkezdett köpködni, egy másik pedig az üres sörösüvegét hajította felénk. Peter a fejét rázta, felállt, kézen fogott. – Menjünk innen.
- Sehova se mentek, főleg az a gyilkos nem. – kiabált oda nekünk az egyik punk. Peter megfordult, már épp beszólni készült, amikor a kezemet a vállára helyeztem.
- Hagyd csak. Mondjon bármit, már nem tud bántani vele. – mondtam, mire visszaült mellém, kezemet az ölébe rakta és a kesztyűm ujjaival játszott.
- Na, mi van? Nem menekültök? – szólt gúnyosan újra a srác. Szemeimet behunytam, próbáltam elfojtani a mérgemet. Peter megérezhette, mivel átölelte a vállamat és magához húzott. – Most még elmehettek, később már nem engedjük. – mutogatott újra. Újabb sörösüveg repült át a fejem felett, szinte érintette is. Kipattantak a szemei, nem fogtam vissza magam, felugrottam a helyemről. Durcásan, nagy léptekkel megindultam felé, hosszú, szőke hajam csak úgy lebegett mögöttem.
- Mit képzelsz te, fasz? Azt hiszed, tiéd a park? Mi vagy te? Biztos nem az apám, hogy parancsolgass! – estem neki, kezeimmel meglöktem a mellkasánál, aztán a lábammal a nadrágjára rúgtam a homokozó homokját. A többi ember felmorajlott, közelebb jöttek, Peter is utánam futott.
- Figyelj, ne csinálj semmi hülyeséget. – hallottam a hangját mögülem. Kezemet felemeltem, hogy maradjon csöndben, ez az én dolgom.
- Ooo, a kislány keménykedik. Milyen aranyos. Megölted Adamot! És amúgy is, te egy mutáns vagy! Tudjuk, mit csináltál vele! Élve megégetted! – förmedt rám a magas, fekete hajú. Acélbetétes cipőjével belerúgott a tornacipőmbe, mire én elhúztam azt a lábamat, egy másik ember pedig oldalról meglökött. A földre kerültem. Vészjóslóan kacagni kezdtek, aztán már csak fekete bakancs orrokat láttam közeledni. Éreztem, hogy a fejemet és a hátamat rugdalják, hallottam Peter kiabálását, ahogy üvöltözik velük. Keservesen összegömbölyödtem, minden egyes rúgás a gerincembe felért egy halállal. A harag körbejárta a testem, éreztem a forróságot és, hogy ki fog törni belőlem valami. Záporoztak a rúgások, egyet a gerincembe, egyet a fejembe, egyet a hasamba, majd újra a hátamra. Rövid időre abbahagyták, tüdőm felhörgött, ahogy levegőt vettem, majd nevetést hallottam és újabb rúgás a tarkómba. Nem bírtam tovább türköztetni magam. Kínomban felüvöltöttem, testemet lángok vették körbe. Megijedve hátrább álltak, Peter jött csak közelebb, belenyúlt a tűzbe, majd rémülten húzta vissza a kezét. Forró volt. Melegebb, mint eddig. Minden erőmet összeszedve felnyomtam magam a földről ülő helyzetbe, fejemet a kezeim közé vettem. A lángok egyre kisebbek lettek, lassan csak a cipőm égett.
- Nem megmondtam, hogy egy mutáns? – hallottam a punk hangját, és azt, ahogy a többi helyesel. Peter mellém futott, felsegített a homokból.
- Jézusom, te vérzel. Haza viszlek, anyu ellát. – mondta, ahogy maga felé fordított.
- Hagyj! – húztam ki a kezem a szorításából és a többiek felé fordultam. – Anyukád neked sose mondta, hogy ne játssz a tűzzel? – suttogtam oda a támadómnak. Az csak hangosan felnevetett, mire én rávetettem magam, pillanatok alatt lehúztam a kezeimről a kesztyűket a fogaim segítségével és a nyakát szorítottam meg. Felkiáltott, kezeivel a hátamat ütötte, a vállaimnál próbált elnyomni magától, de én nem tágítottam. Éreztem az égett bőr szagát, éreztem, ahogy vérzik. Arca elfehéredett, akkor lazítottam a szorításon és egy lépést hátra léptem. Nyaka szenesre égett, néhány helyen vérzett. Fájdalmasan próbált valamilyen hangot kiadni, nem sikerült neki, odakapott a sebhez majd a valóságtól megijedten megfordult és elrohant. Gúnyosan utána köptem.
- Akkor majd én mondom! Ne játssz a tűzzel! – üvöltöttem utána, Peter pedig hátulról átölelt.