1.rész
Ahol minden elkezdődött

15 éves lettem és még nem tartottam egy születésnapi partyt se. Nem éreztem magam lemaradva, sose szerettem jó pofizni általam alig ismert emberekkel, a barátokkal meg minden nap buli. Feküdtem a szobámban, a földön, a plafont nézegettem, közben egy teniszlabdát dobáltam fel a lámpa magasságába. Nem akartam semmi különlegeset, csak olyat, ami nincs senki másnak. Egy jópofa bulit, barátokkal, ismerősökkel. Lassan nyílt az ajtó, apu kukucskált be rajta.
- Hát te? Ennyire unatkozol? – feltoltam magam ülő helyzetbe, a labdát a lábfejemhez érintettem és kinyújtóztam.
- Dehogy unatkozok, gondolkozok. Nem látszik? – kérdeztem és felálltam.
- És min, ha lehet tudni?
- Szeretnék egy partyt szervezni a szülinapomra. Lehetséges? – nagy boci szemeket meresztettem rá, elővettem a kislányos énemet.
- Elég nagylány vagy hozzá, de mégis hol lenne? Itthon nincs elég hely.
- Én már tudom is. Van egy jó hely…
- Csak nem az Ifiklubra gondolsz? – kérdezett vissza, bejött teljesen a szobába és becsukta az ajtót.
- Tudom, nem szereted, hogy oda járok, mert így meg úgy a fiúk, nem kell nekem semmiféle motoros helyen lógnom. Meg én még kislány vagyok ehhez. – elfordultam és az íróasztalomhoz léptem.
- Jaj, nem erről van szó. Csak az Ifiklub minden pénteken üres, akkor lehet kibérelni. Már utána néztem, én is ezen gondolkodtam.
- Hogy mi? Te is bulit akartál nekem tartani? Ezt nem mondod komolyan? – meglepődve újra felé fordultam és az ágyra dobtam a puha zöld labdát.
- Valahogy úgy.  De mondjuk ez meglepetés lett volna, így viszont nincs értelme. 11.ére ki is béreltem, tiétek az egész épület és az udvar. Viszont azt kérik, hogy lehetőleg a növények maradjanak a helyükön, mert tavaly…
- Tudom, újra kellett ültetni az egész kertet, mert a motoros club szétbarmolta.
- Hogyan mondtad? – nézett rám mérgesen.
- Bocsánat, szétszedték. – utálom, hogy nem enged meg nekem egy kicsi szlegezést sem.
- Így már jobb. Szóval, gyerünk, állj neki meghívni az embereket. Én már meghívtam pár rokont, remélem nem baj. – indult kifelé, de még visszanézett. Ahogy kilépett, egyből elkezdtem mondani a magamét, hogy már megint rokonok, bájologhatok az idősekkel. Én egy rendes táncolós bulit akartam. Gyorsan bekapcsoltam a laptopomat, szétküldtem a barátoknak, osztálytársaknak az e-maileket, miszerint meghívtam őket a bulimra. Pár embertől azonnal jött is vissza üzenet, hogy jönnek, már nagyon várják. Boldogan folytattam a napomat, tudva, hogy hamarosan egy fergeteges bulira számíthatok.

*

Másnap délelőtt anya jött fel hozzám boldogan, amíg én még nagyban aludtam volna. Egy levelet hozott fel, német feladóval. Érdekesnek találtam, mert egy régi levelezőtársamon kívül más németet nem ismerek. De nem az ő neve állt a sarokban. Gyönyörű kézírása volt az egyénnek, a borítékot is sajnáltam feltépni először, de a kíváncsiságom győzött. Elvesztem a kézírás cifra betűiben, csodálatosan kanyargott minden szó vége. Először felolvastam németül, a következő átfutásnál pedig már le is fordítottam.
- Héhéhé, ez a valaki azt írja, hogy szívesen eljönnek a bulira, csak egy nappal korábban érkeznének. De ki az isten ez? – forgattam a lapot, aláírás nem volt, a borítékon pedig egy női név állt. Csöppet se volt ismerős. Úgy, ahogy voltam, egy hosszú narancsszínű pólóban és hozzá illő narancs-fehér kockás gatyában rohantam ki a szobámból, le a lépcsőn, ki az ajtón, hátra az udvarra. Apát mindig ott találtam meg, folyton a kertet szépítette, az állatokat látta el. O, bocsánat. Nem meséltem a lakhelyemről. Magyarország Észak-nyugati csücskében élek, egy kicsinyke faluban, annak is a legszélén. Szinte tanyának nevezhetném a telkünket, ugyanis nagy földek tartoznak a házhoz, hátul két kisebb istállóval, egyikben a drágaságaim, a lovak élnek, másikban a további haszonállatok, mint Juci, a tehén, pár malacka, birkák, szárnyasok és Melba, a szamárlány. Rá vagyok a legbüszkébb érdekes módon, mivel csikóként kaptuk. A volt gazdája nem tervezte be, ő viszont jött, az anyját pedig nem érdekelte a kicsinye. Így került hozzánk ő, akit cumisüvegből etettünk, most pedig lám, itt van, 4 éves és hamarosan ő is anya lesz. Csacsianyu. =)
- Apa! – megálltam a gyümölcsfák között, körbenéztem.
- Itt vagyok az istálló mögött. – hallottam még a hangját. Gyors lépésekkel elindultam, előtte még a karámban álldogáló Melbának járt egy nagy puszi a barna nózijára.
- Apa, ez mi? – nyújtottam át neki a levelet és a borítékot. Lerakta a talicskát, lehúzta lassan öreg kezéről a kesztyűket, a farzsebébe gyömöszölte és elvette tőlem a lapot. Elolvasta, aztán a borítékért nyúlt. Ahogy meglátta a nevet, mosolyogni kezdett. – Szóval, ki az illető?
- Nem emlékszel?
- Mire kéne? – összefontam a kezeimet és szúrósan néztem rá.
- Látom, nem emlékszel. Nos, ez a hölgy, aki a feladó, nem más, mint a mostohatestvérem. Tudod, a szüleim elváltak. Édesapám talált később magának egy másik nőt, akivel élt, neki viszont már volt egy lánya. Így ő a mostohatestvérem. Nagyon reméltem, hogy el tudnak jönni.
- De miért többes szám? – kérdeztem.
- Tudod, neki van 2 fia. Érdekes, hogy rájuk sem emlékszel, kiskorodban folyton őket emlegetted.
- Jézusom. Mikor kiskoromban?
- Hát, olyan 2-3 éves lehettél. Ők azt hiszem, 2 évvel idősebbek nálad. Amúgy én hívtam meg őket, kíváncsi vagyok egyrészt arra, hogy hogyan fogsz velük társalogni, másik ok, hogy ők is szeretnének megtanulni kicsit magyarul.
- Szóval. Jön 3 német, akikkel majd csak én tudok beszélni, meg talán még pár ember, kiskoromból ismerem őket, azon kívül semmi más támpontom nincs. Mi sülhet ki ebből?!
- Nyugi, rendesek. Amúgy csak 2 német megy a bulidra, az anyjuk itt marad velünk. – megráztam a fejem, és visszaballagtam a házba. A bulira még várnom kellett 2 napot. Úristen, ha 2 nap, akkor holnap jönnek! Mintha egy kő esett volna a fejemre, annyira meglepett ez a felismerés. Próbáltam nyugodtan gondolkodni, de valahogy sehogy se ment. Idegesen sétálgattam a szobában, a folyosón, néha lefutottam a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy a kobakomat lóbálva hosszú léptekkel sietek az istálló felé. Apa az ajtó melletti padon ült, a csizmáját takarította.
- Merrefelé? – kérdezte, ahogy észrevett. Leültem mellé.
- Nem tudom. Unatkozok. Gondoltam kimegyek egy kicsit ügetni.
- Megyek veled, úgy is végeztem mára a munkával. – újra belemártotta az előtte lévő vödörbe a szivacsot, kinyomta a felesleges vizet és dörgölni kezdet a sima bőr felületet. – Szerinted elég tiszta?
- Itthoni lovaglása már túl tökéletes. Kit viszünk ki? – álltam fel az ülőhelyemről, lesöpörtem lovaglónadrágomról a padról lepergett fehér festéket.
- Én megyek Artúrral, te jöhetsz Sábával és a csikóval. Ritkán mennek ki terepre. – a végét már alig hallottam, rohantam is az istálló végébe, hogy drága öreg kancámhoz érjek minél hamarabb. Csizmám sarka minden egyes lépésnél hangosan csattant a kővel kirakott folyosón. A boksz rácsai között csak egy hófehér farkat láttam, ahogy szorgosan hajtotta gazdájáról a legyeket. Nyelvemmel csettintetem kettőt, mire a ló megfordult és prüszkölve köszöntött. Egy gyors mozdulattal felkattintottam a tolózárat és eltoltam az ajtót. Abban a pillanatban előttem termett egy aprócska csikó.
- Szevasz Gyömbér! Hogy vagy kiskrapek? Este nem zavartad anyudat, ugye? – megdörgöltem a füle tövét, mire megrázta a fejét és vidáman ficánkolva az anyja mögé húzódott. Sába fejét lehajtva közeledett felém, kezembe nyomta az orrát. – Nem, nincs semmi nálam. Most pedig nyugi, kicsit átvakarlak, aztán megyünk sétálni. – kiléptem a boxból, elővettem egy kefét és átsimítottam vele mindkét ló szőrét. Apa már kinn szerszámozta a folyosón Artúrt, a fiatal sárga póni félvért. Folyamatosan ellépett a nyereg alól, a zablát nagy küzdés árán tudta csak beletenni a szájába. Egy rendes ember számára csak egy kezelhetetlen herélt, de nekünk egy nagy feladat, amit ha véghezviszünk, akkor egy kristályt kapunk. Apa mindig is szerette az ilyen nehéz lovaglású lovakat, valahogy vonzotta a veszély. Artúrt egy vásáron vettük meg egy öregembertől, aki kocsilónak vette, de rájött, hogy nem illik az öreg és nyugodt kancájához. Behúztam magam után az ajtót és belöktem a szerszámos régi fa ajtaját. Nyikorogva tárult fel előttem egy sötét kis szoba, szemközti falán akasztókkal, amiről a kantárok lógtak le. Jobbra a sötétbarna lambériával borított falon polcon voltak, amelyek a takarítószerszámok, régi patkók, vezetőszárak, kötőfékek és gyógyszerek alatt roskadoztak. Baloldalt újabb akasztók, ezeken a nyergek álltak. Mindegyik alatt egy-egy név, néhány névtábla alatt még pár kisebb szög is be volt verve a téglába. Ezek voltak a helyük az egyéb kiegészítőknek, mint a szügyhám, a farhám, a többi szár és zablák. Leemeltem Sába szerszámait, fogtam egy kötelet a polcról és siettem vissza. A szürke kancámat gyorsan felkészítettem az útra, a csikó kötőfékére rákötöttem a kötelet, amit belefűztem a nyeregkápán található karikába és felvezettem a szárig, amit a kezembe fogtam és kivezettem őket az udvarra. Ahhoz képest, hogy késő ősz volt, még mindig erőteljesen sütött a nap, melegen tartotta a levegőt, így még pulóverre se volt szükségem. Apa már kinn várt minket, kezét a szeme fölé kapna napellenzőként, aztán intett és fellendült a nyeregbe.
- Kicsi Gyömbér, nyugton legyél. Majd, ha kiérünk a szántóföldre, elengedlek. – simítottam végig a csikó selymes sörényén, majd követtem apám példáját, felszálltam Sába hátára és elhelyezkedtem. Lassan elindultunk, ki az udvarról, hátra, az erdő felé. A csikó minden áron előre akart rohanni, én erősen fogtam a kötelét. Végig apa mögött haladtam. A szántóföld szélén leoldottam a kötelet Gyömbér kötőfékéről és apa mellé ügettem.
- Apa.
- Hm?- nézett felém, kicsit oldalra fordult a nyeregben.
- Holnap jönnek. Hol alszanak? – látszott rajta, hogy erre még nem gondolt, akkor kezdte el törni a fejét rajta.
- Nem tudom még. Ha gondolod, a fiúk aludhatnak nálad. Meg szerintem úgyse sokat aludnátok. Beszélgethetnétek egy jót, vagy valami.
- Szóval te azért akarod, hogy egy szobában legyünk, mert jót tenne szerinted nekem a nyelvgyakorlás.
- Konkrétan nem erre gondoltam, de így is felfoghatjuk. – újra elhelyezkedett a nyeregben, előre fordult és kikönnyített. – Vágta?
- Te most versenyezni akarsz? – feljebb toltam a kobakot a fejemen és úgy néztem rá. Közben rövidebbre vettem a szárat, kissé előre hajoltam.
- Nem annak tűnik? – fordult újra felém, aztán Artúr megrántotta a szárat, mire apa pálcával a vállára csapott. Bólintottam, egyszerre beugrattuk a lovakat. Sába sebesen vitt a hátán, első pillanattól kezdve a herélt előtt futott. Gyömbér próbált ütemet tartani velünk, vékony lábacskái hihetetlen gyorsan követték egymást.
- Lassan, lassan. shhhh! – súgtam Sábának, aki csak nem akart lassítani, még jobban nyújtotta a lépéseit. Visszaültem a nyeregbe, meghúztam a derekam, mire fejét rázva ügetésre váltott. Apa és Artúr elszáguldottak mellettünk, aztán visszaült ő is a nyeregbe, megfordította a lovat és felénk ügettek.
- Mi történt? – ért mellénk apa.
- Gyömbér nem bírta a tempót. Nézd, még csak most ért ide. – fordultam hátra a nyeregben, és a barna kiscsikó felé mutattam. Fáradtan, csatakosan ért anyja mellé, fejüket összedörgölték és vidámat nyerítettek.
- Menjünk haza. – újra elindította a sárgát apa, mi is megfordultunk és lépésben hazaindultunk. A csikó kötőfékére visszakötöttem a vastag zsinórt, úgy léptünk ki az erdőből. Visszaérve lecsutakoltam mindhárom lovat, beállítottam a helyükre őket. Épp az istálló folyosóját söpörtem fel, amikor apa telefonnal a kezében lépett be az ajtón.
- Az előbb beszéltem velük, holnap délelőtt érkeznek. – rám se nézett, kifordult és elindult másik istállóba. A seprűt eldobva utána siettem.
- De én holnap suliban leszek. – csípőre tettem a kezem az ajtóban.
- Tudom, neked az kötelességed. Mire hazaérsz, már el is rendezkednek. – mosolygott rám és elkezdte kiosztani az abrakot az állatoknak. Idegesen fordultam ki az épületből, bosszús lépésekkel vettem az irányt a ház felé.