5.rész
Mit csinálsz, ha félbéna vagy?

Épségben hazaértünk a pályáról, bár én utazás közben bealudtam, de szerintem Rosen is szunyókált hátul. Amint hazaértünk, felmentem netre, Lara egyből rám írt, hogy mi van velem. Elmondtam neki mindent, kivéve a klipforgatást. Nem azért, mert bunkó vagyok, csak nem voltam biztos benne, hogy elmegyek.  Olvastam híreket is, az egyik lapon egy kis kép volt a versenyről és egy mondat a balesetemről. A megkérdezett emberek mind azt mondták, hogy nyerhettem volna, ha jól veszem azt az ugrást.  Rákerestem Bill nevére is. Rámentem az első találatra és mit látok a főoldalon…ez kép róla, ahogy a boxunk előtt áll és beszélgetünk. Kép alatti írás: Bill és Tom a hétvégén ellátogatott egy ugrató versenyre. Ahogy a képen látjátok, elég jól elszórakozott ezzel a lánnyal, és többen is látták, ahogy többször is összefutottak és jókat beszélgettek. Gyerekek, egy újabb hülye picsa került Bill mellé. Ezt ne engedjük. Na, ezen kikészültem, lekapcsoltam a gépet és leborultam az ágyra. Aztán elaludtam, úgy, ahogy voltam.

*másnap*

Kora reggel keltem fel.  Fáj a fejem, a nyakam a merevítőtől, és csak úgy mindenem. Félig lelógtam az ágyról, a cipőm pedig lenyomatot hagyott a falon. Nagy nehezen felültem, hátra fésültem a kezemmel a hajamat a szememből. Próbáltam körözni a fejemmel, hátha ki tudom szedni a fájdalmat a nyakamból, de a merevítő nem engedte, így mérgesen letéptem azt. Szinte megváltó érzés volt, hogy levegőt éreztem a nyakamon és tudtam szabadon mozgatni. Odahajítottam az asztalomra azt a fránya cuccost és felálltam. Nyújtóztam párat, majd levettem a ruháimat.  Odaléptem a tükörhöz és a gipszemet nézegettem. Szinte dupla akkora a gipszelt lábam, mint a másik. Fel is van dagadva, meg hát a gipsz maga. Gondolkodtam, hogy milyen gatyát vegyek fel, végül egy pepita, bő shortnál maradtam és egy lila-ezüst pólónál. A hajamat gyorsan átkeféltem, majd magasan lófarokba fogtam. Megcsapkodtam egyszer-kétszer az arcom, hogy legyen egy kis színe és én is felébredjek. (persze ne pofonokra gondoljatok xD) Lecsoszogtam a konyhába, csináltam magamnak egy cappucinot és leültem a bárszékre. Belekortyoltam az éltető nedűbe, de egyből el is kaptam a számtól, mert megégette a nyelvem. Mérgesen kimentem az újságokért. A postás pont akkor ért a házunkhoz, amikor kiléptem az ajtón. Mosolyogva felém intett és kiabált, hogy nem rakja be a ládába, hanem megvár. Jól megnézte a gipszemet, amikor odaértem, de én csak annyit mondtam erre:
- Lovas baleset. Volt nyakmerevítő is, de már elegem volt belőle. – mosolyogtam vissza rá és megfordultam. Integettem neki, aztán mindketten elindultunk az utunkra. Számla, számla, pár reklámújság, egy utazási meghívó, a napi újság és egy címzetlen boríték. Leginkább ez érdekelt, így amint beértem, elővettem egy kést és felbontottam. Egy fotó volt benne. Meglepődtem, mert én és Bill voltunk rajta, miközben puszit adott a homlokomra és magához húzott. Megfordítottam. Nagy, vörös betűkkel ez volt ráírva: Meghalsz, ha keversz vele. Ki olyan elmebeteg, hogy ilyeneket küldözget és ugyan, honnan tudják a címemet? Széttéptem a képet és kidobtam a kukába. Mire újra a cappucino mellé kerültem, az már ki is hűlt. Beraktam a mikroba, vártam rá fél percet, aztán fellépdeltem a bögrével és az újsággal együtt az emeletre. Leültem az íróasztalomhoz. Kinyitottam az újságot. Végiglapoztam a híreket, de a sporthíreknél megálltam. 1 oldalas cikk volt a versenyről. Pár kép is volt mellékelve. Egyiken az esésem pillanata, mint a legnagyobb meglepetést szerző versenyző. A másodikon a díjak voltak, a harmadikon pedig a díjátadás. Az első helyezett lányra egyből ráismertem, a magyar lány volt az. Második helyezett Lucas volt. Elméláztam a tekintetén, mintha a düh és a félelem vegyült volna benne. De azért kár, hogy nem láttam, amikor kijelentik, hogy csak második lett. A harmadik helyezettet nem ismertem fel. Az esésemről csak pár mondat volt, leírták, hogy leginkább a pályaépítők hibája volt, én kiválóan mentem végig az egészen. Becsuktam és megittam az italomat. Aztán mikor azzal is végeztem, elkezdtem elpakolni a ruháimat. A nadrágom zsebéből kiesett egy lapocska. Gyorsan felkaptam és elolvastam. Bill száma volt rajta. Rájöttem, hogy megígértem mára egy hívást. De mégis mit mondjak neki? Még nem is döntöttem el, hogy hogyan tovább. Szerencsére nem kaptam fekvőgipszet, mert akkor hetekig semmit se csinálhatnék. Most már csak az a probléma, hogy még ezzel a gipsszel se tudok lovagolni. Mindegy, gondoltam, felhívom, aztán csak nem kérdez rá. Átsétáltam a fürdőszobába, leültem a kád szélére és tárcsáztam a számot. Csörr, csörr, csörr…ezt hallgattam másodpercekig, majd amikor már le akartam rakni, valaki beleszólt.
- Hallo? – mondta a vonal másik oldalán egy ember.
- Ö, hallo. Nicole Pferd vagyok. Bill-t keresem. – makogtam elég nehezen.
- O, szia. Én vagyok.