6.rész
Bill tényleg ilyen?

Nagy levegőt vettem. Mit mondjak? Szerencsére nem kellett ezen gondolkodnom, ő kezdeményezte a beszélgetést.

-         - Hogy vagy? Mond, hogy nem fáj semmid. Este végig arra gondoltam, hogy milyen rossz lehet neked. – most mit válaszoljak erre? Aranyos.

-         - Köszönöm, megbékéltem a gondolattal, hogy így jártam. A nyakam eszeveszettül fáj, este csak úgy beestem az ágyba és elaludtam. És te, hogy vagy?

-         - Köszi, jól. Na, de hogy döntöttél? – kérdezte a hangjában elég sok lelkesedéssel. Ur isten, most mi legyen? Mondjam, hogy nem tudok a gipsz miatt, vagy jelentsem be, hogy megyek, de akkor meg mit kezdenének velem? – Itt vagy? – kérdezett vissza.

-          -Ja, persze itt vagyok, csak elkalandoztak a gondolataim. Hát tudod… mennék, de hogy oldjuk meg?

-         -Imádlak! – szinte kiabált a telefonba azzal a kisfiús hangjával. – Amúgy merre is laksz? Odamennék értetek.

-         - Öö, Rangsdorf. Bansiner Alle 7. De ne fáradj, majd a tesómat felébresztem. – próbáltam kicsit ellenkezni, de szívem legmélyén vágytam arra, hogy ő jöjjön el értem.

-          -Oké, akkor 2 körül érkezek. Addig is szia. – köszönt el.

-          -Szia és köszönöm. – mondtam letaglózva. Milyen rendes tőle, hogy képes Berlin másik végéről ideutazni. Tapsikolva ugráltam ki a fürdőből, át a nővérem szobájáig. Szinte berontottam az ajtón. Heni még nagyban szunyókált és nem tudott semmit arról, hogy mit fogok tenni. A kezemmel felsegítettem a gipszes lábamat az ágyra, majd a másik lábammal is felléptem és elkezdtem rúgózni.

-          -Benne leszek a tévében! – skandáltam egyfolytában. Heni a szemét törölgetve felém fordult és felült.

-          -Mit akarsz te ilyenkor? – húzta magára a takarót. – Kellett elhoznom téged a kórházból. – jegyezte meg morogva.

-          -Nem hallasz? Benne leszek a TÉVÉBEN! – kiabáltam az utolsó szót a fülébe.

-          -Hagyjál kora reggel a hülyeségeiddel. – immár a párnát is a fejére szorította. Abba hagytam a rúgózást és lemásztam az ágyáról. Összefontam a karjaimat és mérgesen ránéztem.

-          -Hát jó. Akkor 2 körül elmegyek. Addig rendbe kéne raknom magam. – mondtam és a nyelvemet kinyújtva kiléptem a szobájából. Szokásomhoz híven nem csuktam be az ajtót. Épp elértem a szobámig, mire egy hangos AJTÓ! felszólítás érkezett a nővérem szobájából. Forró fejjel vissza caflattam és egy Tessék kíséretében becsuktam. Lassan visszaértem a szobámba. Komolyan, fárasztóbb gipszes lábbal sétálgatni, mint 2 órát lovagolni. Leültem az asztalomhoz, azzal a mozdulattal le is söpörtem onnan a nyakmerevítőt és még pár lapot. Fürödni kéne. gondoltam, amikor megszagoltam a hónaljamat. ( xD ) Felkaptam az asztal melletti székről a köntösömet és elmásztam a fürdőbe újra. A fenébe! Nem áztathatom magam a gipsz miatt. Maradt a zuhanyzó. Leszórtam a köntösömet és a törölközőt a kád szélére, a mobilomra, ami erre a mozdulatra lebucskázott. Szitkozodva érte nyúltam. Mint mindig, egy kisebb esés hatására is kikapcsolt, és ahogy sejtettem akkor, egy fél óra múlva is csak nehézkesen kapcsoltam be. Langyos vizet felváltva engedtem magamra a hideggel együtt. Aztán a zuhanyrózsát a fejem fölé emeltem és csak engedtem magamra a hideg vizet. Éles fájdalom nyílalt a kulcscsontomba. Kiejtettem a kezemből és fájdalmasan nyögve leroskadtam a zuhanykabin fala mellé. Másik kezemmel masszíroztam a fájdalom helyét, mire az elmúlt. A víz még mindig folyt a rózsából, igaz már szökőkút szerűen felfelé, a lábfejemre. Percekig ültem ott, egy helyben arra várva, hogy mikor múlik el a fejfájásom. A falba kapaszkodva kimásztam a kabinból, magamra vettem a köntöst és leültem a szőnyegre. Most mi a frászt csináljak? A fülem is elkezdett zúgni, aztán szédültem is már. Elfeküdtem és éreztem, hogy nincs erőm felemelni a kezemet se. Aztán kimaradt minden, arra ébredtem, hogy Heni rázogat.

-          -Nik, mi van veled? Nik! Hahó, hugi! – rázott a vállaimnál fogva. Nehézkesen kinyitottam a szememet. Láttam az ijedt kifejezést az arcán. – Nem vagy jól. Bemegyünk a kórházba. – jelentette ki és felhúzott a földről. Belé kapaszkodva bementem a szobába, felöltöztem, aztán nagy nehézségek árán le az autóig.

-          -Nem akarok benn maradni. 2-re itthon kell lennem. – mondtam erőtlenül, amikor segített beülni a hátsó ülésre.

-          -Majd ott megmondják, mit kell csinálnod. Most én felelek érted, nem akarom anyát még ezzel is felidegesíteni. – mondta és becsukta az ajtót.

*

Órák óta a kórházban voltunk, vizsgálatok követték egymást. Már elegem volt az egészből, legszívesebben aludtam volna. Épp a váróteremben ültünk Henivel, pontosabban én a vállán aludtam, amikor megébredtem arra, hogy a mobilom rezeg a zsebemben. Megdörzsöltem a szemem és elővettem. Privát hívás. Szétcsúsztattam, mire a készülék automatikusan nyitotta a vonalat.

- Hallo. Nicole Pferd telefonja. – mondtam lassan fáradtan és a végén elnyomtam egy ásítást is.

- Szia, Bill vagyok. Itt állok a házatok előtt, nyomom percek óta a csengőt. Jössz? – hadarta. Egyből felélénkültem, ahogy megtudtam, hogy ő hívott. Kihúztam magam a széken.

- Uhh, bocs. Nem vagyok otthon. – mondtam, de mire folytathattam, addigra a szavamba vágott.

- Hol vagy? – kérdezte meglepődve.

- A kórházban. - aztán nagy csönd, csak azt hallottam, ahogy becsapja a kocsiajtót.

- Hogy? Jézus, ugye nincs semmi bajod? Oda megyek, majd megbeszéljük. Mindjárt ott leszek. – kinyomta. Mély levegőt véve vissza tettem a helyére a mobilomat és a nővérem felé fordultam.

- Bill idejön. – jelentettem ki, de aztán leesett, hogy neki nem is meséltem róla. Érdeklődve nézett rám.

- Ki is az a Bill? – mosolygott.

- Vele mentem volna a klipforgatásra, amiért reggel hisztiztem. A versenyen kért fel, hogy szerepeljünk Rosennel az egyik videójukban. – válaszoltam, miközben a kezeimet tördeltem. – Ő hívott, hogy hol vagyunk, mert eljött értem. Szóval idejön. – sóhajtottam.

- És ez a Bil, milyen Bill is? – még mindig somolyogva nézte az arcomat. Annyira idegesítő tud lenni ilyenkor!

- Kaulitz. – böktem oda neki halkan.  A szemei egyből elkerekedtek, majd az ajtó felé nézett és kihúzta magát. Nagy levegőt vett és a lehető leglassabban fújta ki.

- Jaa. – ennyi volt a válasza, egy elhúzott ja. Lejjebb csúsztam a kényelmetlen műanyag széken, hátamat nekinyomtam a háttámlának. Éreztem, hogy kezdett hatni a fájdalomcsillapító, mert egyre kábultabb lettem, még úgy is, hogy csak nemrég keltem fel. Heni hirtelen felállt, odament a nővér ablakhoz és elhúzta onnan a leletekkel teli mappámat. Visszajött mellém, felkapta a táskáját és felsegített. Belenyúlt a táskájába és a kezembe nyomta a kocsija kulcsát.

- Ülj be. Mindjárt megyek én is, csak még pár dolgot elintézek. – azzal meg is fordult és odalépett egy italautomata elé. Zsebébe nyúlt apróért, aztán rám nézett újra és a kezével intett, hogy menjek már. Meghúztam a vállam és elkezdtem kibicegni a parkoló felé. Ahogy elértem Heni szürke Audiját, kikapcsoltam a riasztót és beültem az anyósülésre. A telefonommal szórakoztam, kicsúsztattam és újra becsuktam a tetejét. Nem messze tőlem egy hófehér Audi parkolt le. Egyből a kormány felé néztem, ahol egy sapkás, napszemüveges ember láttam. Mintha keresne valamit. Aztán összenéztünk. Hát persze! Bill az. Egyből felismertem a mosolyáról. Egyből elvigyorodott, ahogy meglátott, kiugrott az autójából és már rohant is hozzám. Mosolyogva megállt az autó mellett, amíg kinyitottam az ajtót, aztán egyből átölelt. Fejét a hajamba dugta, vékony kezeivel erősen szorította a vállamat. Pár kósza hajszála kicsúszott a kötött sapkájából és az arcomat csiklandozták.

- Ahh, ugye minden rendben? – kérdezte, amikor pár centire eltávolodott tőlem. Szemeivel az arcomat kutatta, szinte megrémisztett minden egyes pillantása. Kezeivel még mindig erősen fogta a vállamat.

- Persze, minden a legnagyobb rendben. – próbáltam rámosolyogni. – Teljesen jól vagyok. Semmi bajom. – mondtam még egyszer, hogy megerősítsem benne a hitet, miszerint jól vagyok. Bár jól is voltam, inkább aludni akartam. Még mindig az arcomat fürkészte, aztán hirtelen újra megölelt.

- Mit mondtak odabenn? – kérdezte és leguggolt elém. Olyan jó meleg volt az ölelése, most pedig elengedett és úgy éreztem, mintha máris fáznék. Kezeivel a térdemen támaszkodott, a lábujjain tartotta magát, miközben végig engem nézett. Kissé meglepett a viselkedése, azért zavartan elkaptam a fejemet és az ajtó felé néztem. Mikor jön már az a nő?! Újra Billre néztem.

- Igazából azt mondták, hogy pihennem kéne, elég nagy sokk ért az esésnél. Szerintük még pár hétig elhúzódhat ez a fájdalomroham, amikor hirtelen elkezd mindenem fájni. Kaptam mindenféle bogyót, amit szednem kéne. Fájdalomcsillapítót, nyugtatót, antibiotikumot, porcerősítőt, meg minden anyám kínját. – számoltam az ujjaimon a gyógyszereket. – De ki a frásznak kell porcerősítő? Mert nekem aztán nem! – csattantam fel.
- Nyugi, nyugi. Ők az orvosok, ők tudják, mi kell neked most. De most biztos jól vagy? Olyan nyúzott vagy. – simogatta meg a combomat. Ne, Bill ne csináld. Így is elég kínos. Enyhe mosolyt csalt ezzel az arcomra. Jobb tenyeremet az ő kézfejére helyeztem.

- Mondom, minden a legnagyobb rendben van, csak éppen elnyomott a fájdalomcsillapító, amit benn adtak. Egy lónak is elég lett volna. A váróteremben aludtam is. – Erre aranyosan elkezdett mosolyogni és a hajam felé nyúlt. Elrántottam a fejemet a kezétől.

- Bocs, csak kócos vagy. – mosolyogtunk mindketten és megengedtem, hogy szétbontsa a csomót a hajamban. Aztán hatásszünet állt be közénk, csöndben néztük egymást. – Figyelj, akkor nem erőltetem az egész forgatást. Eltolhatjuk holnapig, viszont akkor már nem tudok érted jönni. Ma este és holnap délelőtt veszünk fel zenekaros részeket, ott pedig szükség van rám. – eltűrte a kilógó hajszálakat a füle mögé. – Amúgy kivel jöttél be? Anyud hozott?

- Jajj, dehogy is. Anyum nem él velünk. A nővérem jött haza, ő hozott be. – nevettem.

- És ő most merre van? – felállt, kihúzta magát, megmozgatta a vállait és körbenézett. Én is körbenéztem, amikor megláttam Henit napszemüvegben, kávéval a kezében kijönni az épületből.

- Most jött ki. Napszemüveg, kávé a kezében. – böktem felé a fejemmel. Bill egyből odanézett, pár másodpercig figyelte a tesóm könnyed lépteit az autó felé, és ahogy a poharat a szája elé emelte.

- Teljesen más, mint te. – súgta halkan. Erre persze el kellett mosolyodnom, mert elég sokan kijelentették már, hogy mi biztos nem vagyunk testvérek. Míg Heni teljesen anyura ütött, én addig tiszta apu voltam. Heni hosszú, göndör vörös hajzuhataga és keskeny arca a lehető legnőiesebb volt, míg nekem a kerek arcom és vörösesszőke hajam inkább kisfiúsan hatott. És már csak az sem elhanyagolható, hogy ő majdnem teljesen modellalkat, én addig megint csak fiús testtel bírok. Keskeny csípő, kicsi mellek, izmos végtagok. Sose szerettem cicababa lenni, inkább sportos alkat voltam. Heni lassacskán elért az autóhoz, felálltam az ülésről. Ahogy felhúztam magam, csak pár centi választott el Bill vékony testétől. Elvesztettem az egyensúlyomat, majdnem hátra estem, de még időben belekapaszkodtam a legközelebb álló dologba. Ami Bill karja volt. Meglepetten felém fordult és a másik kezével a hátam mögé nyúlt, hogy megtartson.

- Minden rendben? – kérdezte mosolyogva. Ahw, most legszívesebben elolvadnék a karjai között és lefolynék az autó alá…Ááá, nem gondolhatok ilyenre. Elengedtem a karját és nekidőltem az autónak.

- Persze, csak hirtelen megszédültem. – mondtam. Heni mosolyogva lépett hozzánk.

- Hello. Henriette Pferd. – nyújtott kezet Billnek. Bill mosolyogva végignézett rajta, majd kezet fogtak.

- Bill Kaulitz. Nem tudom, Nicole mesélt-e arról, hogy miért vagyok itt…- kezdte volna a mondandóját, de Heni belevágott.

- Persze, tudom. De szerintem menjünk haza, majd ott megbeszéljük. Nem a legjobb hely erre a kórház parkolója. – mosolygott rá.

- Oké, követlek titeket az autóval. – mondta Bill, rám nézett mosolyogva és elsétált az autójához. Henire kérdően néztem, aki legyintett a kezével és beült. Én is visszaültem, behúztam az ajtót. Heni gyorsan megitta a maradék kávét, napszemüvegét feltolta a fejére, hátra nézett és kifarolt a parkoló helyünkről. Jó fél óra is beletelt, mire hazaértünk, miattam nem akart gyorsan menni, nehogy rosszul legyek. Bill végig követett minket, néha lemaradt, de szinte egyszerre állították le a motort a házunk előtt. Heni gyorsan kiszállt, átjött az én oldalamra és kisegített. Az Audi felé néztem, Bill még telefonált, de intett, hogy mindjárt jön. Felbicegtem a lépcsőn, be a házba, egyből levetettem magam az előszobai padra.
- Azt hiszem, nekem végem. – nyögtem halkan. Heni visszanézett a nappaliból, megmosolyogta, ahogy próbáltam levenni az ép lábamról a cipőt, aztán nekem dobott egy konyharuhát.
- Te vagy az erősebbik, nehogy már ennyi kikészítsen! Kis csoffant csajszi. – hallottam, ahogy elkezd neveti.
- Lehet, hogy most csoffadt vagyok, de amint lekerül a lábamról a gipsz, úgy megkergetlek, hogy csak na! – kiabáltam vissza neki. Abban a pillanatban nyílt a bejárati ajtó. – Vigyázz, akadály!- szóltam Billnek. Nem is tolta beljebb az ajtót, bedugta a fejét és körbenézett, majd óvatosan átlépte a lábamat és megállt mellettem.
- Segítek?
- Kösz, nem kell, már csak le kéne húznom. – próbáltam lefeszegetni a tornacipőt a lábamról.
- Ajj, hogy lehetsz ennyire büszke? Kapaszkodj, leszedem. – hátat fordított, lábai közé vette a lábamat és felfelé kezdte húzni a cipőt. Kicsit megindultam a padon, próbáltam kapaszkodni, már sikítva nevettem, mire ő csak annyit mondott:
- Nyugi, mindjárt lenn van! – nem bírtam tovább, kezemet a szám elé kaptam, így viszont semmi se tartott meg az ülőhelyemen. Lecsúsztam a járólapra. Bill egyből megfordult, én nevetve a földön fetrengtem.
- Bocs, mindjárt abbahagyom. Csak olyan vicces voltál, ahogy az arcomba nyomtad a feneked. Bocs, bocs. Nagy levegő. – a fejem rák vörös volt, kezeimmel legyezgettem magam. Ő csak durcásan a csípőjére tette a kezeit és hátat fordított nekem.
- Most mérges vagyok. Mi bajod a fenekemmel?
- Semmi, de megint az látom. És olyan vicces. – újabb nevetési roham tört rám, immár Heni is kijött hozzánk, megnézni, mit csinálunk.
- Nik, kelj már fel a hideg kőről. Felfázol.
- Bocs, csak…vicces…a…feneke. – még mindig nem bírtam abba hagyni a nevetést és Billre mutogattam.
- Komolyan mondom, ezek valami hangulatjavítót is adhattak neked. Előbb még majd’ elaludtál, most meg itt fetrengsz a földön és röhögsz. Na, gyere már. – nyújtotta a kezét, amit elkaptam és felhúztam magam. Heni a fejét csóválva visszament a konyhába, Bill pedig besegített a nappaliba. Leült mellém a kanapéra és körbenézett.
- Ne mond, hogy ti ketten laktok csak itt. Akkora ez a ház. – szólalt meg végre.
- Az év nagy részében csak én lakok itthon, Heni Münchenben tanul, vagy barátjánál van. Anyu Hollandiában dolgozik. Néha átjön pár barátnőm, itt alszanak pár napot, vagy éppen én megyek el itthonról.
- És apud? – kérdezte, mire én az asztalra szegeztem a pillantásomat. – Bocs, rosszat kérdeztem?
- Nem, semmi, csak tudod apu meghalt. – újra rá néztem, könnyes szemekkel. – Rendőr volt. Egy rendezvényre mentek, mert erősítést hívtak ki. Sok volt a részeg. Apu épp fel akarta szólítani őket, hogy hagyják el a helyszínt, amikor valaki lelőtte.
- Sajnálom. Nem tudtam. – mondta és magához húzott, én pedig még jobban belebújtam az ölelésébe.