2.rész
Apud azt mondta, hogy csak későn érsz haza...

Reggel korán keltem, elintéztem az állatokat, majd felkészültem az iskolára. Rettegve az óráimtól, de várva a délutánt indultam el a buszmegállóba. A 20 perces út közben végig Green Day-t hallgattam a telefonomon. Átsétáltam a másik megállóba, ahol pont, hogy csak elértem a másik buszomat, ami az iskola elé vitt. Lihegve bedobtam a táskámat egy kétszemélyes helyre. A következő megállóban csak egy ember szállt fel a buszra, ő is mosolyogva tartott felém.
- Mesélj, mitől vagy ilyen mosolygós? – csüccsent le mellém Lara.  Hosszú, vöröses-szőke melírokkal tarkított barna haja lófarokba volt összekötve, farmer és sportpulcsi volt rajta.
- Neked is szia. Amúgy nem is vagyok annyira boldog, ha a törire gondolok. A többit majd akkor mesélem, ha a csajok között leszünk. – vigyorogtam rá, mire ő elkezdte elmesélni az este történteket.

- Sziasztok, holnap suliban találkozunk, utána meg nálam, az Ifiklubban. Ahoy! – intettem a többieknek és elsiettem a buszmegállóba. Hamarosan jött is a buszom, felpattantam, elfoglaltam a szokásos helyemet a középső ajtónál. Vártam a megállómat, ahonnan gyorsan futva kellett elérnem a vidéki buszomat. Nyílt az ajtó, én, mint az őrült, rohantam le a lépcsőn, az embereket kerülgetve sprinteltem le azt a pár száz métert. Ahogy megláttam, hogy még csak most nyitotta ki az ajtót a sofőr, lelassítottam, nagy levegőt vettem és sétálva értem el odáig. A hazafelé úton próbáltam lenyugodni, de valahogy nem sikerült, érthető okokból. A busz befordult az erdő végét jelző kanyarba, aztán meg is láttam a falu szélét jelző kicsike házakat. Szívem a torkomban dobogott duplázva a saját ütemét, úgy szálltam le és sétáltam ki a földúton a házunkig. Hiába, siettem haza, már 2 órakor otthon voltam, pedig egy átlagos napon csak 3 óra után szoktam hazaérni. Betoltam maga előtt a nehéz fakaput, és körbenéztem az udvaron. Elől semmi különös, szinte mindennapos volt a látvány. Füves terület, kicsike dombokkal, bokrokkal, virágokkal. Sóhajtva beléptem a házba. Körbenéztem az előszobában. 3 ismeretlen cipő. Megnéztem mindet, mert apa szerint a cipőről meg lehet ismerni az embert. Az egyik fehér deszkás cipő volt, sárga cipőfűzővel. A másik egy fekete Adidas volt. A harmadik pedig egy egyszerű fekete magas sarkú. Mindegyik elég nagyméretű volt. Halkan felmentem a lépcsőn a szobámba, remélve, hogy nem ott vannak. Ledobtam a táskámat az ajtó mögé, átöltöztem otthoni, lenge ruhába, ami akkor egy hosszú pólóból és farmerből állt. Összepakoltam a könyveimet, majd lesettenkedtem az istállókhoz. Hallottam, ahogy a nappaliban nagyon nevetnek valamin. Kimentem Melbához, kivezettem a karámba. Nyílt a hátsó ajtó, lassan hátrafordultam. Két ember, mindegyik háttal nekem. Nem is néztem rájuk többet, siettem vissza a lovakhoz.
- Nyugodtan nézzetek körül! – hallottam apa hangját, ahogy németül kiabál. Izgalommal teli húzogattam a pólóm szélét, most hirtelen minden apró ránc óriási gyűrődésnek tűnt. Úgy éreztem, hogy ezzel az érzéssel teli lettem adrenalinnal, ami elég lenne egy 2 napos távlovagláshoz is. Kidugtam a fejem az ajtón. A nap pont szemben sütött, így csak fekete alakokat láttam. Két, elég magas fiú állt Melba előtt a karámnál. Simogatták az orrát, a csacsi meg a fogait mutogatta nekik, majd hangos „iá”-zásban tört ki. Az egyik összegörnyedve nevetett, a másik megijedve lépett hátra és nézte az állatot. Kitörő nevetésemet próbáltam elfojtani, kezemet a számra tapasztottam és behúzódtam az épületbe. Blueberry, a kiöregedett angol telivér versenyló nyújtotta a fejét felém, finoman a fogai közé vette a hajamat és rágcsálni kezdte.
- Blue, mit képzelsz!? – fordultam még és elnyomtam a fejét. Mérgesen prüszkölve felemelte, füleit hátrasunyta. – Bocsánat, nem úgy gondoltam. Ott a széna, azt egyed. – simogattam meg a nyakát a rácsokon keresztül, eltoltam az ajtót és beléptem hozzá. Ahhoz képest, hogy csak 8 éves, már levették a versenypályáról és mivel nem tudott megtermékenyíteni egy kancát sem, ezért úgy döntöttek, eladják. Ha nem vettük volna meg, akkor lehetséges, hogy vágóhídon végezte volna, ahogy a legtöbb kiöregedett versenyló. Mindig is ellene voltam az ilyen helyeknek. Blue szerencséje az volt, hogy azon a napon egy lemondott verseny miatt egész nap az interneten lógtam és eladó lovakat nézegettem. Így találtam rá, és mivel ismertem a pályafutását, nem hagyhattam, hogy rossz helyre kerüljön. Így szinte ingyen került hozzánk „öreg” korára. Versenyhez öreg, hobbilónak épp ideális a kora. Bár a lábai nincsenek teljesen rendben, néha azért szoktam őt is lovagolni. Puha, fekete szőrén húztam végig a kezem, majd levezettem a simogatást a lábaira is. Imádta, ha ott is megvakargattam.
- Hey! – hallottam kintről a kiabálást, aztán nevetést. Hirtelen az ajtó felé fordultam, Blue megrémülve ugrott hátra. A fiúk az ajtó előtt álltak, az egyik odanyomta a másikat a falnak. Leguggoltam és hallgatóztam. Magam se tudom, miért, de ösztönösen bújtam el, pedig mennyire vártam már a találkozást. Erőt vettem magamon, felhúztam magam és a ló felé fordultam.
- Hallo. – hallottam a hátam mörül. Lassan megfordultam, nehogy megint megijesszem a lovat, és jól megnéztem magamnak azt, amelyik köszönt. Barna szemek, kicsike orr, szép mívű száj. Arca vékony volt, elég nőies. Szemöldökében piercing. Hosszú fekete haja a tarkóján laza lófarokba volt fogva. Mosolygott. Egyből jó pont. Kinyitottam az ajtót és elé álltam.
- Hello. – mosolyogtam vissza rá. Láttam, hogy végignéz, aztán mögém pillant. Addig szemrevételeztem a másikat is. Arcra ugyan olyan, mint a másik, csak a haja volt más. Rakoncátlan rasztáit vastag gumival kötötte össze hátul, fejére sapkát húzott. Fogaival az ajkába helyezett piercinget mozgatta, úgy nézett rám. Neki is köszöntem, ő viszonozta.
- Niki vagy, ugye? – kérdezett rá a fekete hajú.
- Igen. – válaszoltam és hátranyúltam, hogy megsimogassam Blueberry fejét.
- Bill. – kezet ráztunk. – Ő pedig Tom, a tesóm. – mutatott a mögötte állóra. Közelebb léptünk egymáshoz, újra rám mosolygott, aztán kezet fogtunk. – Apud azt mondta, hogy csak későn érsz haza, mert lesz még külön matekod is. – itt legszívesebben fejbe csaptam volna magam. Elfelejtettem, hogy akkor van a felkészítő matek.
- Elmaradt, a tanárnak más dolga volt. – próbáltam nem a szemébe nézni, így inkább megfordultam és becsuktam az ajtót.
- Biztos? – kérdezett vissza. Nem olyan hülye, hogy bevegye a hazugságaimat. Azt hiszem, nem lesz vele könnyű dolgom.
- Nem igazán… Elfelejtettem, siettem haza. – zavartan néztem rá, mire ő elnevette magát. – Elértem azt a buszt, amit még sose. Pár ember majdnem fel is löktem futás közben. –most már én is nevettem.
- Akkor te is vártad már a mai napot. - szólalt meg a másik.
- Hát, eléggé. Bár törin így is kiakasztottam a tanárt a hülyeségeimmel.
- Te vagy az osztályban a rossz kislány?
- Dehogy, csak szeretek viccelődni, meg ha a hangulat lenn van, akkor mindig beszólok valamit, onnantól pedig le se lehet állítani az igazi szórakoztatókat. Szóval és a vicces ember vagyok a csapatban. – hátratűrtem a hajam.
- Akkor szerintem elleszünk. Mi is szeretünk ökörködni. – ölelt át Bill. – Isten hozott a Kaulitz csapatban, rokon. – mindhárman elnevettük magunkat. Meséltem még nekik a mai napomról meg csak úgy az iskolai életemről, bementünk a házba, megismerkedtem az anyukájukkal is. Simone nagyon kedves hölgy, jól elbeszélgettünk vele, bár néha olyat mondott a fiúkról, amik engem is zavarba hoztak, nem csak őket. De hát ilyenek az anyák, mindent elmondanak.
- Gyere kicsit velem. – kézen ragadott Bill, felhúzott a kanapéról és kivezetett a ház elé. Nagy tenyereivel befogta a szemeimet, úgy vezetett. – Jön az ajándékod.
- Ne húzd az idegeimet, a mai napom úgy is elég fárasztó volt. – nevettem.
- Tudom azt, de ha meglátod, minden mást el fogsz felejteni.
- Remélem is. – morogtam halkan és vártam. Hosszú percekig vártam, mikor Bill lassan elvette a kezeit a szemem elől és maga felé fordított.
- Semmi kapkodás. Megfordulhatsz! – lassan megfordultam. A szám is tátva maradt a meglepetéstől. Apa mellett egy gyönyörű fekete ló állt.
- Úr isten! – kezemet a szám elé kaptam és lassan megindultam felé. – Az enyém?
- Már kié másé lenne, kincsem? – nevetett apa és átadta a vezetőszárat. Először apa nyakába ugrottam, majd kezeimmel átöleltem a ló vastag, izmos nyakát is.