4. rész
Börtönbe zárt szelíd lélek

Agna zavarodottan ült a járőr kocsi hátsó ülésén. Ahogy előre pillantott, újra és újra csak a két erős rendőr tarkóját látta. Most mi lesz? Elmúltam 14, akár be is csukhatnak. Átfutotta a napját. Már kora reggel kapott munkát, szerette is, a főnöke se nézte le mivolta miatt. De a sok jó után törvényszerűen rossz következik. Erre már rájött az eddigi élete alatt. A rendőrautó hirtelen lefékezett és a két férfi is kiszállt. Az egyik kinyitotta a lány ajtaját, erősen megmarkolta a felkarjánál. Agna fájdalmasan felszisszent, majd a taszítást megelőzve hátra lépett pár lépést, hogy a rendőr be tudja csapni az ajtót. Pár másodperc alatt felmérte helyzetét. Menekülni nem tudok. És amúgy is, itt az őrs. Innen sehova tovább. Lemondóan sóhajtott és felvette a két ember tempóját, kettesével szedte a lépcsőfokokat az épület előtt. Benn elvezették egy folyosó végére és egy cellába lökték. Épp fordult volna meg, hogy képen köpje a férfit, amikor hangos csattanással bezárult a rács.
- Hogy a …- suttogta a fogát szívva, és lecsúszott a sarokba a fal tövébe. A szomszéd zárkából kárörvendő nevetés hallatszott.
- Mi van kislány, viszket a segged a hidegben?- szólalt meg egy mély, rémisztő férfihang. Agna kinézett a rácsok között. Egy piszkos, öreg, ráncos kéz tartott egy törött tükördarabot. – Hm. Hosszú, barna haj, csinos kis pofi. Biztos valami elkényeztetet kis arisztokrata vagy.
- Téved. Koldus vagyok. – a szomszédból nevetés hallatszott, majd egy száraz köhögés. – Ma reggel találtam munkát, onnan hurcoltak el. – mondta a lány határozottan.
- Azt lehet tudni, miért?
- Csokoládét loptam a sátortáboros kicsiknek. – mondta halkan. - Olyan öröm volt látni az arcukat, ahogy meglátták a csomagolás alján az édességet. Mindenki fél kockát vett belőle, még az időseket is megkínálták. Nem értem, hogy a gazdagabbak miért nem jönnek rá, milyen csodálatos is adakozni. Én még egyszer megtenném.
- Mi tart vissza? – újra köhögött a szomszédban a férfi.
- Ezek a rácsok. A fizetésemből vettem volna kenyeret nekik. – kezeit kinyújtotta a réseken és előre hajolt. – Amúgy jól tetszik lenni?
- Persze, csak még fiatal koromban sokat dohányoztam és ennek most iszom meg a levét. – csönd telepedett rájuk. Agna visszahúzódott a zárka végébe és elfeküdt a csupasz betonon. Most mit nem tennék a régi kabátomért. Lassan lezáródtak a szemei és újra a saját kis mesevilágában járt. Elképzelte, milyen lehet az élet a városon kívül, szegénység nélkül. Milyen lehet egy igazi családhoz tartozni? Neki sosem adatott meg egy rendes család, még anya se.
- Hé, te! Ébredj, kifizették az óvadékot. Takarodj, másnak is kell a hely. – üvöltözött az ajtóban egy egyenruhás ember. Agna szemeit törölgetve felállt és kisétált ketrecéből. A szomszédja előtt megállt. Az öreg oldalt kuporgott szakadt ruhákban, kezeit a szája előtt tartva köhögött. Észrevette a vendégét és barátságosan felé fordult.
- Aztán el ne felejtsd, amit nekem mondtál. A gyerekeknek szükségük van rád. Isten védelmezzen egész életeden keresztül. – jobb kezét kinyújtotta a rácsokon túlra. A lány habozott egy keveset, tudva, hogy vírusjárvány van, de aztán viszonozta a kézfogást.
- Köszönöm. – motyogta, majd hátulról a rendőr megtaszított a tenyerével. - Megyek már, nyugi. – fejét csóválva lépett ki a folyosóról, mire a férfi az egyik ajtó elé húzta.
- Maradj itt, mindjárt jön a megmentőd. – kacagott fel az utolsó szónál és ott hagyta. Agna sóhajtva nekidőlt az ajtó mellett a falnak, szemeit becsukta és imádkozott, hogy újra mesevilágba érjen. Épp átlépte képzeletében a vörös rózsákkal körbefutatott kaput, amikor a valóságban is nyílt mellette az ajtó.