5. rész
Léteznek még jó emberek

Lassan oldalvást nézett, de szinte azonnal el is kapta a szemét az ajtó felől. Ezt nem hiszem el!
- Agna, ugye? – hallotta meg újra azt a gyönyörű hangot.
- Igen. – oda se nézett, végig a vöröses márványpadlót figyelte és azon töprengett, hogy mit keres márvány egy rendőrőrsön.
- Figyelj, először is. Remélem nem baj, hogy kihoztalak. – itt a lány is a férfira pillantott. Újra elbűvölte őt az a barna szempár, ami tejföl szőke, lágyan hullámos hajjal párosult. – A másik. Bill Kaulitz vagyok. – mosolyogva a felé nyújtotta a kezét.
- Bocs, most nem. Elég mocskos volt a cellám, nem szívesen ragasztom át rád a kolduskoszt. – fintorodott el Agna, ahogy a férfi patyolat tiszta kabátjára nézett. Az meghúzta vállait és elindult a főkapu felé.
- Visszavigyelek dolgozni? – kérdezte a lánytól, flegma hangsúllyal.
- Ha kérhetném. – kiléptek az utcára. Az út másik oldalán fekete ruhába öltözött fiatalok szívták cigarettáikat a földön körbeülve. Agna az út másik végére pillantott, ahol egy koldusnő kézen fogva sétált pár éves kisgyermekével. De neki legalább van családja. Megrázta fejét és követte a férfit. Hátulról is szemügyre vette. Tarkóját nem takarta a selymes haja, így kilátszott egy Agnának ismeretlen jel. Próbálta megjegyezni a vonalak elhelyezkedését, a kör nagyságát, hogy esetlegesen megkérdezze valamelyik bölcs öregtől a jelentését. Bill megállt egy fekete autó előtt, a lánynak kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, megvárta, amíg beült és ő is elfoglalta helyét a kormány mögött. Út közben nem is szóltak egymáshoz, Agna az ablakon kifelé bámult, hiszen a város e részén még nem is járt. A bolt előtt Bill elsőnek szállt ki, újra kinyitotta a másik előtt az ajtót.
- Hát, köszönöm szépen. A fuvart és a mentést is. – állt zavartan a férfi elé Agna, ujjait összekulcsolta és a cipőjét nézte.
- Figyelj. Itt a címem és a számom, nyugodtan keress fel, ha valamit szeretnél. – tartott a lány elé a szőke egy névjegykártyát.
- Nem foglak sokat zavarni, abban biztos lehetsz. – mosolyodott el és elindult az üzlet felé. Belökte az ajtót a vállával, mire Jürgen felpillantott a pult mögött olvasott újságból.
- Agna. – kiáltott fel és átölelte. Ő nem viszonozta, kinézett a kirakat üvegén és észrevette Billt, ahogy az autója oldalának dőlt és dohányzott. – Mégiscsak kiengedtek?
- Öhm, nem. Az a vásárló hozott ki, aki akkor pont itt volt.
- Ja, igen a kutyatápos. Valahonnan nagyon ismerős volt. – visszaállt a pénztár mögé, összehajtogatta az újságot és elővett a fiókból két szendvicset. – Akkor ebédeljünk, ha már itt vagy. Megkapod a másikat. – tolta át a pult másik végére az egyiket. Agna lassan kezébe vette a szalvétába csomagolt zsemlét.
- És azt se tudod, honnan ismerős az az ember? Nekem Bill Kaulitzként mutatkozott be és van itt – mutatott a tarkójára – egy elég furcsa tetoválása. – Jürgen nagyot harapott az elemózsiába, kezét a szája elé emelve jelezte, hogy mondani akar valamit. Agna is letépett egy kisebb darabot a szendvicsből és elkezdte enni.
- Így, név alapján már tudom, hogy ki ő. Évekkel ezelőtt volt egy zenekara. Azt hiszem, Tokio Hotel volt a nevük. Minden lány odáig volt értük. – visszacsomagolta a maradékot a szalvétába. – Te hogyhogy nem ismerted fel?
- Születésem óta hontalan vagyok. Édesapámról semmit se tudok, édesanyám pedig még kiskoromban halt meg. Kitaszították a közösségből, mert ivott és nem érdekelte, hogy mi lesz velem. – nagyot sóhajtott, majd folytatta. – Halálra fagyott az utcán. Nem kell sajnálni, néha talán úgy érzem, meg is érdemelte. Részegen nagyon buta volt, vert, nem adott ennivalót, de még azt is elvárta tőlem, hogy télen, hajnalban kimenjek a vasútállomásra kéregetni. Csakhogy neki legyen pénze újabb üveg italra. Így engem a halála után a közösség nevelt, ők tanítottak mindenre. –Jürgen érdeklődve hallgatta a történetet.
- Hány éves is vagy? Még ezt se tudom rólad.
- 15. Pontosabban 15 és fél, májusban születtem. Azt nem tudom, melyik napon.
- Édesanyád nem kórházban szült téged?
- Nem. – mondta határozottan. – Az Elba partján születtem. Ott volt akkor a sátortábor az egyik híd alatt. Mondták az öregek, hogy úgy kellett anyámtól elvenni, mert különben a vízbe dobott volna. Utált engem, utált a legmélyebbről. De nem értem, hogy akkor miért feküdt össze apámmal. Egyáltalán ki ő? – kezeit az arca elé kapta. – Annyira megérdemlem a sorsom. – lelkileg összetört, szipogott, néhány árva, kövér könnycseppet maszatolt el az beesett arcán.
- Ne mondj ilyen, te lány. Mindenkinek van valami hivatása az életben. – lépett közelebb a lányhoz, kezét a hátára tette gyengéden. – Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ám tudod, ő a jókat mindig feladatok elé állítja, ami számunkra elég nehéznek tűnik. – bátorítóan megölelte a lányt, lelkében újra felgyulladt egy szikra, amit akkor érzett, mikor saját lányát vigasztalta egy-egy szakítás vagy rossz jegy után. Ez a lány viszont lelkileg erősebbnek bizonyult. Egész addigi életét a szabad ég alatt töltötte, talán még meleg ételt sem evett. Nem voltak szülei, akikkel megoszthatott volna minden érdekes pillanatot vagy érzést. – Szörnyű élet a tiéd, de te erős vagy, túléled a szívedben tomboló vihart. – Agna csillogó szemekkel nézett fel az öregemberre. Még csak pár órája ismerte, de úgy érezte, élete végéig adós lesz neki.
- Jürgen, köszönöm. Soha senki nem szólt még így hozzám. – aztán eszébe jutott Bill. Hisz ő is segíteni akar rajtam. Hirtelen fordult újra az kirakat üvege felé, de már nem látott mást az út túloldalán, csak a szürke virágtartókat, elfagyott növényekkel.
- Nincs mit Agna. Értékesebb vagy, mint a legtöbb korodbéli lánygyermek. Azokat már csak a fiúk, a cigaretta és az ital érdekli. Naphosszat távol vannak otthonról, ha esetleg bejönnek ide a boltba, mind tiszteletlenek. Te, ahogy beléptél az üzletbe, egyből árasztottad magadból a szeretetet és a tiszteletet. – Agna zavartan mosolygott a férfira.
- Elnézést, hogy belevágok, de esetleg aludhatnék este a raktárban? – kérdezte halkan, lehajtott fejjel. Egyből arra gondolt, hogy visszautasítják.
- Persze. Nem szeretném, ha kinn töltenél még egy éjszakát, főleg úgy, hogy még egy a vírusjárvány is tombol. – merev léptekkel megindult a hátsó szobába. – Valahol kell lennie egy vékony pokrócnak. – a lány megkönnyebbültem követte főnökét hátra. – Hamarosan úgy is záróra lesz. Na, tessék, meg is van. – húzott elő egy zöld-barna kockás öreg takarót a szekrényből, szabad kezével leporolta és átnyújtotta a lánynak. – Azt javaslom, hogy itt aludj hátul az egyik széken. Az üzletben hidegebb van este.
- Ismét csak köszönni tudom jóságodat. – szíve repesett a boldogságtól, hogy fedett szobában aludhat, először az élete során.
- Hát, gyermekem, akkor én nem is zavarok. – felöltötte vastag kabátját, sapkáját is felhelyezte. – Bezárom az ajtót és leoltom a lámpákat. Jó éjt Agna! – húzta be maga után a raktár ajtaját Jürgen. Hátra hallatszódott, ahogy kattan a zár az ajtón. Agna felsóhajtott. Pár órája még börtönben voltam, most pedig itt alszok. Mi ez, ha nem álom? Azon nyomban le is ült az egyik székre, felvette öreg, koszos kabátját és magára tekerte a pokrócot. Szemét lehunyta, és már látta is meseország bejáratát. Ám nem tartott sokáig álmodozása, hangos csörömpölésre kelt kel. Riadtan ugrott fel helyéről, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott, azt résnyire kinyitva kikémlelt az üzletbe.
- Jézusom! – fojtotta vissza feltörekvő sikolyát, remegve csukta be az ajtót és hátával nekidőlt.